A megtisztulás

Mikor először találkoztam a „jala neti” módszerével, viszonylag rövid időn belül legyőztem a helyzet bizarrsága keltette ellenállást, és csodálkozva tapasztaltam, hogy az egyik orrlyukamon beöntött víz valóban a másik orrlyukamon folyik ki.

Persze megfelelő szögben kell, tartsd a fejed, hogy mikor öntöd a vizet az erre a célra legyártott „neti kannából”, az valóban az orrodon, és ne a szádon folyjék ki. A vizet fel kell forralni, aztán ízlés szerint sóval elkeverni. Természetesen ilyenkor csak szájon át tudunk levegőt venni.

Sok jót hallottam már áldásos hatásáról mindkét „neti kriyának”, tudtam, hogy a jóga és pránajáma gyakorlásomat is meg fogja segíteni, azt is tudtam azonban, hogy a „sutra netivel” már nem lesz ilyen könnyű dolgom.

Ezek a gyakorlatok kizárólag éhgyomorral végezhetők, főleg az utóbbi, mert az öklendezést sajnos nem lehet megúszni.

Mivel még Delhiben sikerült megfáznom, elég sok nehézséget okoztak bedugul orrlyukaim. Ez különösen pránajáma gyakorlás közben volt zavaró, mikor váltott orrlyukakon kellett volna lélegezni. „Közeledik a megváltás” – biztatott Vinay, mikor eljött a nagy nap. „Nem sokára úgy fogsz lélegezni, mint azelőtt soha” –mondta cinkos mosollyal.

Mikor rám került a sor, kaptam egy vékony gumicsövet, amit Vinay utasítására az orromon át a torkomba kellett tolnom. Már akkor elindul az öklendezés és a nyelési reflex, mikor a cső bekerül a torokba, pedig a neheze csak ez után jött. Be kell, nyúlj a szádba, és reflexeiden úrrá léve, ki kell húznod a cső végét a torkodból.

Becsületesen próbálkoztam, de be kell, valljam, csak a harmadik próbálkozással jártam sikerrel. A torokban való, reménytelennek tűnő kotorászás és az öklendezéssel való harc kimerített. Végül már a kezemben éreztem a csövet, de a nyálkás, sikamlós gumi kicsúszott az ujjaim közül.

Megmondom őszintén utáltam ezt a gyakorlatot, de tudtam, hogy előbb utóbb átmegyek a nehézségeimen. Vinay türelmes volt, és bízott bennem. Azt mondta, ha kitartó vagyok, meg fogom találni a módját. Valójában arra volt szükség, hogy egyszerre legyek laza és elszánt. Hiszen egy végtelenül egyszerű dologról van szó. Ha nyugodt maradsz, sokkal könnyebb megőrizni a kontrolt reflexeid felett.

Végül egy szép márciusi napon meghoztam a döntést. Az igazat megvallva az is motivált, hogy aznap jöttek új arcok, és nem akartam előttük felsülni. Így hát elszánt nyugalommal letoltam a csövet, és hideg véremet megőrizve, egyetlen céltudatos mozdulattal kihúztam a torkomból. Ezek után, az volt a feladat, hogy a cső két végét az orr és a torok között oda-vissza húzogassam, majd lassan, a torkon át a másik végét is kihúzzam.  Az előző procedúrához képest ez már viszonylag simán ment.

Visszamentem az ülőpárnámhoz, és olyat pránajámáztam, amilyenről csak álmodtam korábban. Tiszta és éber volt a tudatom végig. Egyáltalán nem vártam a gyakorlás végét, a levegő pedig minden erőfeszítés nélkül, szabadon áramlott át az orrlyukaimon. Azelőtt sosem gondoltam volna, hogy ennyire lehet a légzést élvezni J

Következő alkalommal már tudtam, mire számítsak, és rövid gyakorlás után, egészen rutinszerűen kezeltem a komisz kis gumicsövet.

Változatlanul nem vált kedvencemmé a gyakorlat, de mikor a dzsungelben megint megfáztam, és bedugult az orrom, a máskor 2-3 hétig is elhúzódó gyógyulás 3 nap alatt lezajlott a cső segítségével.

Annyira belejöttem, hogy hetente legalább egyszer megcsinálom, és valóban egyre éberebb vagyok. Kávét is jóval ritkábban iszom (csak néha az íze miatt), a látásom pedig érezhetően élesedik.

Most, hogy hazaérkeztem, nagyon óvatosnak kell lennem. Indiában minden nap 2 órát jógáztam, 2 órán át gyakoroltam a pránajámát, és rengeteg vitamindús gyümölcsöt, meg zöldséget ettem. A 3 hónap alatt nem ettem húst, nem ittam alkoholt, és mesterségesen előállított, műanyag ételeket sem fogyasztottam.

Megérkezésem örömére, pár nappal ezelőtt családi körben kerti partit rendeztek, és mikor közöltem velük, most még nem eszem húst, galádul rám vigyorogtak: „na és kolbászt?”

A kolbász-levest többé-kevésbé sikerült megúsznom, de másnap a Nagyiéknál is jelenésem volt… Hol van már a finom kókusz, a nedvdús papaya és a bódító illatú mangó! Hol van a delfinfej-formájú, ízletes keralai banán! Mindezeket most emlék formájában tárolom. Helyettük gőzölgő babgulyás van tokaszalonnával…

Szerencsére a hús-undor még tart, így kénytelen leszek a környezetemet hozzászoktatni új, különös gasztronómiai „perverziómhoz”. A tanulság mindebből leginkább az, hogy ha jógázgatás helyett intenzív jógagyakorlásba fogsz, sokkal több dolog megváltozik, mint amire számítasz J

   

Dzsungel Blog

Ahogy közeledtünk mysori jógatanulmányaink végéhez, egyre inkább feszített a kérdés, mivel is tölthetjük legjobban maradék időnket. Eddig nagyjából minden a gyakorlásról szólt, az utazás szinte teljesen kimaradt. Én egy dologban voltam biztos, látni akarok dzsungelt közelről, a benne tanyázó mindenféle vadállattal együtt.

Az utazási irodák százszámra ajánlgatják a különböző nemzeti parkokat, ahol az ember méregdrága szállásokon időzhet, és szuper drága szafarikon vehet részt, még elefántot is körülbelül 50szer annyiért simogathat, mint a derék, jóravaló indiai állampolgárok. Ez a tendencia egyébként általános amerre csak jártunk. Minden szolgáltatásért örülhetsz, ha csak 10szer annyit kell fizetned, mint a helyiek.

Éreztük, hogy nekünk valahogy máshogy kell bevonzanunk a lehetőséget. Így történt ez azon a jeles napon is, mikor minden elvárásunkat elengedve, csupán szocializációs célzatból lementünk a helyi kákabelűeket ellátó, nagy tömegeket vonzó, szuperfűszeres étterembe. Nem voltunk igazán éhesek, az étellel különben is vigyáznunk kellett azon a helyen. Körülnéztünk, hol találunk két üres helyet, és mikor leültünk, szembe velünk két, az átlagnál jóval értelmesebb szempár nézett ránk. Mallesh és barátja voltak azok, akikről rövid beszélgetés alatt kiderült, hogy a BR Hills Nemzeti parkban dolgoznak, s mivel szimpatikusnak bizonyultunk számukra, azonnal meg is hívtak minket oda.

„-Dzsungeletek van?” –kérdeztem.

„-Amennyit csak akarsz.” –hangzott a válasz.

„-Vadállatok?”

„-Tigris, bivaly, vadkutya, elefánt, majom, és ezerféle madár… Ja, és bennszülöttek.”

„Jövünk.”

Valami ilyesmi lehetett a beszélgetés, és rá nem sokkal két, kedves, cseh-származású jógaőrülttel el is indultunk a vadonba kikapcsolódást és kalandot keresni.

Mallesh csak annyit mondott, mondjuk meg a nevét a sofőrnek, és a busz ott fog megállni a háza előtt. A sofőr valóban képben volt, így kezdtük már sejteni, hogy vendéglátónk nem akárki fia borja. Úgy tűnt, az egész busz ismeri.

Mikor megtudta, hogy jövünk, lemondta az aznapi megbeszélését, és septiben kiköltözött a házából, hogy mind a négyen kényelmesen elférjünk.

Mallesh 30 éves tevékenységének hála, a helyi iskolák már nem csupán arra szolgálnak, hogy írástudatlan bennszülött asszonyságok szétosszák a kapott ételt a szintén írástudatlan fiatalok között. Mára már frissen kiképzett tanárok csillapítják a lurkók végtelen tudásszomját, miközben alternatív oktatási technológiákat is fejlesztenek, és mindezt önkéntesek népszerűsítik az évszázados egyszerűségben tengődő családok között.

Mallesh egyébként a környező falvakban önkéntes orvosi szolgálatot is teljesít, és minthogy Ajurvédában is járatos, és ismeri a környékbeli gyógynövényeket, igyekszik tisztábban és természetesebben gyógyítani a rászorulókat.

Ezen kívül arról is sikerült meggyőznie a helyieket, hogy nem kell az elefántot megölni, ha az bejön a földjükre. Azelőtt ugyanis, aki csak tehette, magasfeszültségű áramot „lopott” a kerítésébe, mely egyből agyonvágott minden betolakodót. Mára kiderült, hogy az elefánt az alacsony feszültségű áramot sem szereti, s bár nem hal bele a találkozásba, mégis elkerüli az ilyen helyeket. Így aztán kecske is jóllakik, elefánt is megmarad. J

Mallesht többször tüntették már ki áldásos tevékenységéért, mára viszont az őt ebben segítő multinacionális cég megvonta támogatását, így a munka folytatása egyre nehezebbé válik. Mindezek ellenére házát teljesen ingyenesen bocsájtotta rendelkezésünkre.

Gabi, mikor megtudta, milyen lehetetlen a helyzet, egyből transzba esett és lázas intézkedésbe fogott, hogy szállásadónkat összehozza, minden általa ismert olyan személlyel, aki valamilyen módon segítheti a munka folytatását.

 Szóval így indult dzsungelbéli kalandunk. Elfoglaltuk szobáinkat, melyek ablakai a dús, őserdei tájra néztek, és elindultunk felfedezni a környéket.

Az hamar kiderült, hogy majomban, s kutyában nem lesz hiány. Mindkét faj úton, útfélen prezentálta magát, igényt tartva mindenre, ami ehető, vagy legalábbis szórakoztató.

Séta a lótusszal gazdagon benőtt, erdei tó mellett, kerülgetvén az időnként elénk kerülő félvad tehéncsordákat. A tóparti iszap gazdagon megőrizte az inni, vagy fürdeni odajáró vadak nyomát, így újfent képet kaphattunk arról, mennyiféle erdőlakó jószággal futhat össze az erre járó. Az emberfej nagyságú, keményre préselt növénygolyókról ekkor már tudjuk, hogy nem más, mint vad elefántok ürüléke. Lassan leszáll az est, s mi indulunk vissza szállásunkra, elhagyván az apró falvacska lehetetlenül picire szabott házait. A kíváncsian ránk tekintő sötét arcokból csak a villogó szemeket látni. Esti sétánkhoz hosszabb és elhagyatottabb utat választottunk, ami most, hogy egyre vadabb őserdei zajok vesznek körül, már nem tűnik olyan jó ötletnek.

„Melyik állattól kell leginkább tartanunk?” –kérdeztem még korábban Mallesht.  

„Az elefánttól.” –hangzott a válasz.

„És a tigris?”

„A tigris nem nagy ügy. Nem bánt, ha nem hergeled.”

Ezek a mondatok jutottak eszembe, miközben próbáltam elképzelni, vajon hogyan is lehet egy tigrist felhergelni, nehogy ijedtemben valami ilyesmit csináljak, ha esetleges találkoznánk vele. Végül sem tigris, sem elefánt nem került elénk esti sétánk alatt.

Megérkezvén konstatáltuk, micsoda „pusztítást” végeztek távollétünkben a majmok teraszunkon. Amit csak otthagytunk, mindenben megpróbáltak kárt tenni. Egyikük még Gabi jógaszőnyegét is megrágta. Lett is nagy „osztás” másnap… Éreztem, hogy a majmok igencsak kihúzták Gabinál a gyufát, aki reggel már seprűvel kergette őket, és olyan szidalmakat szórt rájuk, amilyeneket neveletlen, vásott kölkökre szoktak. J

Természet lágy ölén készített ebédünkre sajnálatos módon igényt tartott egy kóbor kutya falka, így teraszunkat egész, kőből rakott védelmi rendszerrel kellett körülvegyük. Egy darabig működött is a dolog, aztán egyikük mégis megpróbálván átjutni sáncunkon, felborította és összetörte a legnagyobb kőlapot, ami, mint utóbb kiderült, Mallesh mosóköve volt…

Másnap inkább nem vesződtünk a főzéssel, inkább meglátogattuk a helyi „füstös-bödös késdobálót”.

Tányér helyett banánlevelet kaptunk, arra szórják rá a különböző „félelmetes” ételeket,  mindenki kézzel eszik, úgy tűnik nincs is evőeszközük. A mostoha körülmények ellenére, végül az éhség győz, s mi sikeresen megbirkózunk az újfent pokoli erős ízek jelentette kihívással.

Napok óta várom már a pillanatot, mikor végre tényleg láthatok elefántot, de sajnos ez a nap is nélkülük telt el. Már fenn kortyolgatjuk teánkat biztonságot nyújtó teraszunkon, mikor a távolból mégis felhangzik az a semmihez sem hasonlítható üvöltés, mely egyedül az elefánt torokból képes feltörni.

Másnap délután sikerült belecsöppeni törzsi, aratási ünnepélybe, mely náluk afféle szüreti mulatság céljául szolgál.

Hallod a dobosokat közeledni, ahogy egyre vadabb ritmusokat vernek, s körülöttük alkoholtól és vadkendertől bódult fiatal srácok lejtik extatikus, törzsi táncukat. Nem tudtam ellenállni, a ritmus engem is berántott. Csakhamar ott tomboltam én is a társaság közepén.

A főtéren rendőrök próbálják kontroll alatt tartani a bepörgött srácokat több, kevesebb sikerrel. Az ünnepély csúcspontjaként megérkezik egy színes, bennszülött ruhákba öltözött társaság, akik a nézők hatalmas ovációjától követve, egyenként rohannak át az izzó parázson.

A történtek annyira fellelkesítettek, hogy vettünk egy hatalmas „jack-fruitot” egy bűbájosan mosolygó kislánytól. Ez a leírhatatlan kinézetű, növényi „kitüremkedés” a létező legbizarrabb gyümölcs, amit valaha láttam. Egy egész hetet kellett várnunk, mire megérett, amit onnan tudtunk, hogy fertelmes szagot kezdett árasztani. Mikor végül sikerült felvágnunk a zöld, pikkelyes jószágot, olyan ragacs jött belőle, hogy alig tudtuk magunkat és a kést letakarítani. Mindehhez képest az íze viszonylag elhanyagolható volt, így jobbnak láttuk oda adni annak a csótány családnak, mely a bűznek hála már, már kezdte birtokba venni konyhánkat.

Utolsó esténk a dzsungelben. Szállásunkról „szabadulva” sétálunk kedvenc tavunk mellett, próbálva még magunkba szívni minél többet a lármásan vijjogó madár arzenálból, a tavon nyíló, lassan elvirágzó lótuszokból, és az egész hangulatból, melyet a hely áraszt. Bóbiskolva végigfuttatom szememet a tó szemközti partján, és egyszer csak kővé dermedve megállok. Az egész hely szent mozdulatlanságban nyugszik. Tehén nem bőg, madár nem vijjog, majom nem ordít. Néma csendben szemléli az egész vidék az őserdő óriásait, amint az esti fürdés élményének hódolnak. Minden mozdulat, mintha szertartás lenne. Még a bennszülöttek is suttogva beszélnek. Lassú, kényelmes mozdulatokkal élvezik a hűsítő tavat, időnként egymást fröcskölve.

Sokáig néztük még a fenséges társaságot, míg azok végül, fürdésüket befejezvén egyenként eltűntek a dzsungel magasra nyúlt fái között.

Csak fokozza a katarzist, hogy mindez, annyi várakozás után, az utolsó estére maradt.

Másnap korán keltünk és jó időben megérkeztünk mysore-i szállásunkra, hogy új élményekkel gazdagítsuk utazásunk végét, de abban biztos vagyok, hogy az elefántos kaland még sokáig kísérni fog.     

"No pain no gain...."

       

          Amikor az ember, élete párjával 2-hónapos intenzív jógázásra szánja el magát, mindezt a messzi Indiában, biztos lehet benne, hogy igen sűrűn fogja tapasztalni az ottani életet. Itt vagyunk már egy jó ideje, kaptunk hideget meleget egyaránt, és kalandjaink bizony nem egy kényelmes, biztonságos nászút hangulatát idézik.  
          Mivel kettőnk közül Ő vállalta a keményebb "beavatást", ezúttal azokról a folyamatokról írok, melyeken Ő ment keresztül. (Itt találjátok Gabi személyes beszámolóját)
      
          Gabi élete (eddigi) legkeményebb jógaképzésének hatására, az átalakulás jelének legkülönösebb testi tüneteit prezentálta. Annyira széles a skála, hogy úgy döntöttünk, mindketten megírjuk a saját szemszögünkből, a saját stílusunkban, hogyan is látjuk ezt a fájdalmas, de csodálatos átalakulást. 

        

          Bizony nehéz a férfiember élete, amikor párja fájdalmainak válik szem és fültanújává. Úgy tűnik, biztonságosabb dolog csak simán jógázgatni, mint jógázni…

Történetünk hősnőjét mintha még az ág is húzná. Testének és lelkének átalakulása hasonlatos a hernyó pillangóvá válásához, vagy a sámán „beavató betegségéhez”.

          Az egész a vállakkal indult. Talán az intenzív vinyászának, vagy az erőteljes, csavaró mozdulatoknak köszönhetően, a karok érzetben úgy eltávolodtak a vállaktól, mintha egy elhasznált játék baba félig leszakadt végtagjai lennének. Nem lehetett jó érzés, ment is a nyüglődés, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A karok 3-4 nap alatt visszataláltak eredeti helyükre, kínos, lappangó gyanút hagyva maguk után. 

          Ekkor következtek a térdek. Romantikus, tóparti naplementénk végén már az ölemben utazott történetünk hősnője, de még ekkor is volt ereje leosztani a minket csápolva sürgető parkőrt, aki a haragos szavakra megenyhült, és mély megrendültségében a sípját is kis híján lenyelte. J

          Gabit az élet nem mindennapi megpróbáltatásnak teszi ki mostanában. Két edzője is van ugyanis. Az egyik a jógateremben hajtja a tökéletesség felé, a másik meg alig várja, hogy kézen állítsa, vagy különböző, akrobatikus pozíciókba hajszolja. Mi tagadás nem lennék a helyében… J

Ezek után nem túl meglepő, hogy soron következő testrészként a csukló mutatta meg, mire képes, ha fáj. Lett is nagy nyöszörgés, „mi jöhet még?”, és hasonló kezdetű kérdések, pedig igen csak az elején jártunk még a listának…

          Mindezek oly gyorsan követték egymást, hogy Hősnőnk, nem csak ki sem heverhette, de még jól meg sem szokhatta őket. A csukló szorító fásli még a kezén volt, mikor úgy beakadt a farizma, hogy járásának kecsességét már külön erőfeszítésbe tellett megőrizni. A „gyilkos ászana” egyébként nekem sem vált kedvencemmé (Uttitha Hastha Padangusthászana, könnyen találkozhat vele, aki benéz hozzánk májusban J), bár érdekes módon a derékfájásomra kifejezetten jó hatással van. Tehát, mint említettem, ennyi fájdalom hatására, Gabi járásába a tudatosság kezdett egyre inkább beleköltözni. 
          Ekkor történt, hogy minden óvatossága ellenére nem tudott ellenállni egy bájosan bömbölő, a jámborság illúzióját keltő tehénnek, s bekínálván azt bébi banánhéjjal, kevés híján annak szarván kötött ki. A bamba jószág, azóta is ismeretlen okokból kifolyólag, kinézte magának jótevőjének amúgy is sajgó, bal csípőjét, és, ha az adrenalin nem varázsolja Gabi mozgását ruganyossá és kecsessé, bizony új sportot honosított volna meg a mysore-i, mozgáskedvelők között. Úgy, mint „Tehén elöl fuss jóga..”, „Tehén szarv-masszázs”, „Tehén átugrás” vagy a klasszikus stílust kedvelők számára, gomukhászana.

          Minthogy Indiában vagyunk, csoda lenne, ha bármelyikünk is megúszná emésztési nehézségek nélkül. Bizony jó néhány Zeppelint meg lehetne tölteni azzal a gázzal, mely e nehéz időben keservesen távozik belőlünk, és mint tudjuk, egy kikívánkozó gondolatot nehéz magunkban tartani, különösen, ha az éppen a legnyakatekertebb ászanák közben üti fel fejét… Az igazi jógi azonban puffadás közben is megmutatja, hogy képes megfegyelmezni emésztését, és hősiesen végig csinálja az amúgy is embert próbáló sorozatot.

          Ha lúd, legyen kövér, tisztuljunk, ha már itt vagyunk. A Pancha Karma név alatt futó, öntisztító gyakorlatoknak egyebek mellett létezik egy olyan fajtája is, hogy „addig hánysz, amíg bírsz”. Szegény Gabit erősen megviselte ez a rendkívül alapos és drasztikus, purifikációs eljárás… 


          Gondolatébresztő kérdés, hogy miért is kell az embernek mindezt megtapasztalnia, de akárhogy is van, ha utolér a karma, legjobb, amit tehetsz, hogy tűröd a sorsod. Így tehát, miután egy nehéz éjszakát követően, a harmadik felvonás végén, Hősnőnk bemutatkozott a zöldessárga epének, hajnali 2kor végre nyugovóra térhettünk csatakosra izzadt párnáink között.

          A megtisztulást követő nyugalom azonban túlságosan korán költözött Gabi lelkébe, s ennek köszönhetően, még aznap reggel beakadt nyakkal ébredt lidérces álmaiból. Itt már semmi kétség nem volt, hogy ifjú, jóga-titánunkra enyhén szólva rá jár a rúd.

          Érdekes módon utolérhetetlen tanárunk Vinay, aki minden új panaszra sejtelmesen mosolyogva csak ennyit mond: „hát igen, ez várható volt”, Gabiból mindig közel 100 százalékos teljesítményt varázsol elő, igen csak fokozva ezáltal a társaság kollektív elismerését. Egy egész napos „jóga-maraton” után, este már joggal készülünk a reggeli biztos halálra, Vinay azonban újfent kihozza tanítványából a nőstényoroszlánt. A vizsga előtti stressz-parádé olyannyira megedzette Gabi idegrendszerét, hogy a neves nap elszánt, tüzes tekintetével mindenkit egyaránt lenyűgözve és megdelejezve, hibátlanul nyomta végig a sort, úgy, hogy a megfelelő légzést betartva, kedélyesen osztogatta az instrukciókat, miközben mi véres verítékünkben úszva küzdöttünk az életünkért.

          Úgy látszik, tényleg teher alatt nő a pálma. Békésen mennek a jóga órák, egyik tünet követi a másikat. A „mi jöhet még?” kezdetű kérdések ekkor már nem az elkeseredés, hanem inkább az őszinte kíváncsiság hangján szólalnak meg. Tényleg, mivel nem volt még bajunk?  És a kérdésre egyből érkezik is a válasz. Most az altesti nyirokcsomók adják tudtunkra létezésüket, enyhe kidudorodás formájában. Talán jobb lett volna nem kérdezni…  Az mindenesetre kiderült, hogy van még a testben egy két dolog, ami lázadhat az intenzív jóga kiképzés ellen.

          A nyirokcsomók épp csak beköszöntek, máris megmutatta magát az eddigi leglehetetlenebb tünet. Kőkeményen gyakorló, mindenre elszánt hősnőnk pránajámázás közben úgy meghúzta (intercostalis) bordaközti izmát, hogy azóta, még a levegővétellel is óvatosan kell bánnia. Mindezek ellenére, a gyakorlás közben, eme fájdalmak és nehézségek varázslatos módon nem mutatkoznak. Mikor kérdeztük Vinayt, melyik mozdulattal kell most vigyáznunk, mi az az ászana, amit esetleg, a gyógyulás idejére teljesen mellőznünk kell, huncut mosollyal csak ennyit mondott: „a légzés…”

          Még mielőtt bárki is azt gondolná, hogy e nem mindennapi „tünet-arzenált” én csupán kedélyesen mosolyogva szemléltem, el kell mondjam, hogy az intenzív gyakorlást bizony engem sem kímélt. Az elején még büszke voltam rá, hogy egyre, másra sérülő csapattársaim közül egyedül nekem nem volt semmi bajom, végül azonban egy reggel arra ébredtem, hogy a jobb oldalam még a legártalmatlanabb törzscsavarástól is erős sajgásba kezd. Mintha egy gonosz manó, az éj leple alatt egy csinos, kis lándzsa hegyet helyezett volna el benne nagy alapossággal. Nem is a csavarás, inkább a vissza út gyötört meg. Kellett nekem büszkélkedni… Most aztán vigyázhattam én is minden mozdulattal.

          Közben Gabinak kattogni kezdett a jobb csípője, így aztán, mikor épp nem jógáztunk, olyanok voltunk, mint egy Indiában nyaraló, nyugdíjas pár.

          Miért kell ennyit szenvedni a jógatanulásért? Hogy fogjuk mindezt otthon átadni, ha mi magunk sem éljük túl? Akar majd bárki is két "roncstól" jógát tanulni?!  

          Szerencsére Vinay azt mondja, ezek a tünetek most jönnek ki az átalakulás elkerülhetetlen velejárójaként, s ha jó munkát végzünk, többet nem lesz velük bajunk. Annyi a dolgunk mindössze, hogy a most megmutatkozó, gyengébb területeket megeddzük. Ez most a feladat. Ha egy „jóga sérülés” következtében teljesen leállsz, a tested megszokja, hogy sérült, és nem fog dolgozni a valódi gyógyuláson. Ha megfelelő módon, és kellő óvatossággal tovább gyakorolsz, a regenerálódás jóval gyorsabb és teljesebb lesz. 

          Gabi tünetei folyamatosan enyhülnek, s teste egyre inkább kezd szelleme uralma alá kerülni. Az oldalfájásom egy korábbi sérülésem kiújulása lehet, és úgy érzem, a gyógyír épp az azelőtt túlélésre menő, mára viszont már jóleső pranavashya sorozat gyakorlása lesz.

          Hősnőnk sikeresen levizsgázott, a tanfolyamnak vége. Most az, az új kihívás, hogy tanár nélkül is legyen fegyelmünk folytatni a gyakorlást. Jelen pillanatban ez igen nehéz, mert épp egy dzsungel béli házikó inger-gazdag környezetében időzünk majmok, vadkutyák, tigrisek, bivalyok és elefántok társaságában. Minden reggel iszonyatos lármára ébredünk, ahogy az erdő ébred körülöttünk, de nyugodtan mondhatom, hogy a gyakorlás még így is tartogat számunkra izgalmakat J.

          Dzsungel-béli kalandjainkról hamarosan új beszámoló érkezik.

A vándor csepürágó kalandjai Indiában

          Több, mint egy hónapja vagyunk már Indiában, s az ittlétünk kezd egyre természetesebbé válni. A teheneket úgy etetjük, mint otthon „magányos vénasszony a galambokat”. Hozzá kell azonban tenni, hogy bár a lomha, bárgyú-tekintetű jószágok a tökéletes ártalmatlanság illúzióját keltvén vonszolják ormótlan testüket, „szentségükkel” időnként galád módon visszaélve, komisz cselekedetekre ragadtatják magukat. Nem csak a forgalmat állítják meg pusztán szórakozásból, vagy isszák meg a tehetetlen munkások vizét, de egyik alkalommal Gabi kedvenc jóganadrágja is fennakadt egyikük szarván…

          Most már csak nevetünk az egészen, de valójában mázlink volt, hogy ennyivel megúsztuk. Talán a libbenő, vörös-mintás kendő bőszítette fel a szemétben békésen kotorászó állatot, de az is lehet, hogy csak a jóganadrág jobb szellőzését akarta egy jól irányzott döféssel biztosítani…

Akárhogy is volt, a lyuk jó helyre került, így tehenünk elmondhatja, hogy ő is hozzájárult a legújabb mysori jóga-divat („New Mysore Stile”) kialakításához J

          Reggelire kókusz-nektár, papaya, sárgadinnye, vagy gránátalmával ízesített zabkása, mazsola és datolya darabokkal ízlésesen megpakolva. Kezdjük felfedezni a helyi trükkösebbnél trükkösebb sütiket, melyekről elsőre nem mindig lehet biztosan tudni, édesek-e, vagy sósak.

Akármilyen furcsa, otthon valószínűleg az egyszerű és mégis higiénikus, indiai pottyantós is hiányozni fog. Azáltal, hogy guggolsz, nagyobb nyomás nehezedik a belekre, így a folyamat természetesebben történik meg, mintha, kényelmesen, alátámasztott fenékkel várnád a jó szerencsét.

          Reggel 6-kor kelünk, 6.15-kor már óbégat a papaya árus, aztán jön a virágos és a zöldséges, aki egy lélegzetvételre sorolja fel az összes zöldséget, melyekkel a szintén korán kelő mysori lakókat kínálgatja. Nem mindennapi pránajáma ez, a napnak e korai órájában J

          Sajátos ajándék, hogy minden reggel láthatjuk a Chamundi Hegy mögül felkelő Napot. Ez is azok közé a megunhatatlan dolgok közé tartozik, melyekre nagyon jó lesz majd visszaemlékezni, színében ugyanis a jól-sikerült tükörtojás közepét juttatja eszünkbe.

          Több, kevesebb csúszással 7.30 körül kezdődik a jóga óra Vinay-vel. 5 kör Napüdvözlettel indítunk, melyben minden mozdulatot a lélegzettel szigorú harmóniában kell végrehajtanunk. Ezután jön a 64 ászanából álló bonyolult koreográfia. Ennyit még az életben nem izzadtam 2 óra alatt, pedig régóta mozgatom már ezt a „hétpróbás testet”. Lazsálni, sumákolni életveszélyes dolog errefelé. Ha valamit nem 100 százalékos odafigyeléssel és erőfeszítéssel csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy csintalan tanárunk pajkos huncutsággal újra csináltatja veled. Ha nem elég mély a légzésed, vagy csak egy kilégzéssel többet, vagy kevesebbet csinálsz, a háta mögül is kiszúrja, és abban a pillanatban meghallod a jól ismert „do it again” passzust. Itt a lusta ember nem kétszer, de ezerszer fárad.

          Be kell valljam, hogy bizony sokszor alig várom már a végét. Legfőbb motivációm, hogy minél előbb kész legyek, ehhez viszont minden mozdulatban, minden lélegzetben kénytelen vagyok a tökéletesre törekedni, még ha az sokszor lehetetlennek is tűnik. Ezt valószínűleg Vinay is tudja, nem véletlenül választotta az ösztönzésnek e különös formáját. Azzal viszont, hogy a tőled telhető legjobb módon csinálod a gyakorlatot, annak áldásos hatásait is elkerülhetetlenül megtapasztalod. Amellett, hogy számomra is meglepő hajlékonyságot kezdek mutatni, a reggeli derékfájás is egyre ritkább vendég, tekintettel arra, hogy mire a reggel megtalál, már régen a jóga teremben izzasztom magam.

          Az első napokban többnyire bealudtam a jóga utáni pránajámák légző gyakorlatai alatt, mostanra azonban ezen a területen is fokozódó éberség tapasztalható, és az orrom sincs már úgy bedugulva, mint azelőtt.

          Mind ezek mellett természetesen ismerkedni kezdtünk a hozzánk hasonlókkal, a sok jóga-megszállottal, és lassan, lassan kiderült, hogy komoly igény lenne egy akrobatikus jóga workshopra. Nosza, szervezzük meg, miért is ne, gondoltam. Pont kapóra jött, hogy európai arcokat kerestek statisztálni egy bollywood filmbe. Kaptam az alkalmon, elmentem hát pénzt keresni és kapcsolatot építeni. Az eredmény azonban nem az lett, amit vártunk. Az első workshopunk kongott az ürességtől. Rajtunk kívül egy árva lélek sem dugta oda az orrát.

          Hát így jártunk, de legalább gyakoroltunk egyet magunknak, aztán hazamentünk levonni a tanulságokat. Sajnos aznap csak a legmelegebb időben kaptunk lehetőséget egy olyan helyen, ami a legtöbb „bezsongatott” embernek (minket is beleértve) eléggé kiesett.

          Bár a tapasztaltak valamelyest visszavetek lelkesedésünkből, mégsem adtuk föl. A következő alkalmat jóval közelebbre, egy ismerős, kanadai, világjáró hippi tanyájára szerveztük. A probléma csak az volt, hogy, mint megtudtuk, egy helyi arc (bizonyos Sai Baba) ingyen akrojógát tart a közelben heti két alkalommal, rendszeres jelleggel… Na, ezzel próbálj versenyezni! Meg is próbáltuk, pedig ennél konkrétabb konkurenciát maga az Őrdög sem állíthatott volna az utunkba.

          Miközben mi a legbiztosabb emberünkre vártunk, akinek rejtélyes módon elpárolgó lelkesedése akadályozta megjelenését a megbeszélt találkozó helyen, Sai Baba és „csapata” összegyűltek a „hippi-tanyán”, hogy workshoppunkat megkóstolják. Váratlan várakozásunk következtében késve indultunk, s mire a tett helyszínére értünk, az unatkozó kis csapat, Sai vezetésével spontán önképzőkörbe kezdett…

          Az élet lágy legyintései időnként bizony pofonként hatnak…

          Képzeld el, hogy mész a saját workshopodra, és mire odaérsz, valaki már tartja azt helyetted!!! Elég fura érzés volt, mondhatom. A sokk hatására sem hazamenni, sem csatlakozni nem tudtam. Csak álltam ott, mint egy hülye. Józanabbik énem félreértésre gyanakodott, de azt biztosan tudtam, hogy aznap ebből már nem lesz pénz.

          Végül valaki megkérdezte, mi járatban vagyok („What is Your story?”), mire kis híján röhögni kezdtem. Aztán, nagy nehezen fegyelmet erőltettem magamra, és valami olyasmit mondtam, hogy „erre jártam, benéztem.” Arra hivatkozva, hogy még be kell melegítenem, felmentettem magam a további beszélgetés alól, hogy időt nyerjek összeszedni magam. Gabi még korábban úrrá lett a sokkon, és úgy határozott, ebből a körből most inkább kimarad, és hazamegy jógázni. Én viszont nem tudtam csillapítani növekvő kíváncsiságomat, és úgy döntöttem bevizsgálom ezt a gyönyörűséges embert, akit a sors ily hálátlan formában tárt elénk, és olyat villantok előtte, hogy septiben madárrá inkarnálódik, és tovalibben, látó távolságon kívülre. Ez a minimum válasz a pofátlanság eme szédületes megnyilvánulására.

          Épp csak meghoztam a döntést, Gabi, mint valami felbőszített démon, megjelent előttem,  tekintetével a western filmek nagy leszámolás jelenetét idézve. Elég volt Ránéznem, tudtam, hogy Benne is ugyanaz játszódik le. Csak nem fog szégyenszemre hazakullogni! Megmutatjuk ennek az „akro-szomorító”, álszent fakírnak, hogy mit is tud az Akro-Kommandó kemény magja!

A gondolatot tett követte, s az élet valóban megállt néhány röpke pillanatra a hippi-tanya udvarán. „Barátunk” érezhetően visszavett, s a gyeplő lassan átkerült a mi kezünkbe.  Elég mélyről indítottunk, de a tekintetekből áradó csodálat és elismerés sokat visszaadott. Persze ez legjobb esetben is csak erkölcsi győzelem, és némi reklám a következő foglalkozásunkra. Ebből az alkalomból, hála Sai Babának, egy fillért sem láthattunk.

          Másnap, hogy ki ne essek a rutinból, kimentem a parkba „gyerekfoglalkozást” tartani. Kicsit zsonglőrködtem, s mire 3-ig számolhattam volna, körülbelül 50 gyerek nyüzsgött körülöttem, s a tömeg csak még többet vonzott magához. No, a gyerkőcök megvannak, már csak kezdeni kell velük valamit. A showból mindegyik részesülni akart, de ahhoz már nyuszik voltak, hogy részt is vegyenek. Egymást tologatták előre, hátha elkapom valamelyiket, a többi meg kényelmesen mozizhat septiben akrobatává vált társán. Végül mégis sikerült néhányukat bevonnom egyszerűbb zsonglőrjátékokba. Ezután cigánykerekeket vettetünk, s a legbátrabbat rávettem, hogy álljon fel a vállamba. A lurkók teljesen odavoltak, alig tudtam kiszabadulni a „gyerek-gyűrű” szorításából. Kézfogások, nevek, csillogó szemek, mosolygó arcok.

          Teljesen fel volta töltve, de a forgatás óta még mindig nem kerestem egy fillért sem.

          Kinyomtattunk hát néhány plakátot, (a nyomtatásnak 3x futottunk neki az örökös, jól időzített áramszüneteknek köszönhetően) és fél Gokulamot körbe ragasztottuk vele, s a nagy tűzerővel való támadás végül meghozta gyümölcsét.

          Kiderült, hogy már a múltkor is volt, aki alapvetően hozzánk jött volna, s ők, a gokulami érdeklődőkkel kiegészülve egész jó kis csapatot alkottak egy ügyes, kis akro-workshophoz.

Szépen elkezdtem a bemelegítést, ahogy kell, jöttek az egyszerűbb pózok, aztán, amint épp egy bonyolultabb elforgatást prezentáltam egy hiper-hajlékony, ázsiai lánnyal, hirtelen ránk tört a megvadult hippi-horda! Kiderült ugyanis, hogy épp aznap tartották azt a sajátos indiai „szeretet-ünnepet”, mikor az emberek kiszabadulnak az utcára, és különböző, színes festékeket szórnak egymásra. Minket sem kíméltek. Mint összemázolt, színes ördögök, ugrottak elő a semmiből, és zúdították ránk a festéket, ahogy a csövön kifért.

Szerencsére mindkettőnknek volt annyi lélekjelenléte, hogy nem estünk ki a pozícióból, de a szeretet eme spontán megnyilvánulása ettől még meglehetősen kínossá tette a helyzetet. Képzeld el, hogy a város másik feléből bevonzol egy szimpi, de zárkózott ázsiai párocskát a (fizetős) workshoppodra, és a háziak, hirtelen (miközben te egyiküket éppen a lábadon tartva egyensúlyozod), minden kontrol nélkül szórni kezdik rájuk a festéket…

          A második gondolatom az volt, milyen jó kis blog lesz ebből az eseménydús mozzanatból, az első viszont egyáltalán nem tűri a nyomdafestéket.

Mindezek ellenére az alkalom alapvetően sikeresen zárult, és kis szerencsével még lesz folytatása.

          A történtek azonban óvatosságra intenek, hisz mint kiderült, India nem csak a lehetőségek, de a meglepetések országa is J.

          akrokommando.hu

India nem alszik

          Több, mint 3 hete vagyunk már Indiában, de azt hiszem, megszokni még csak most kezdem  igazán. Felfogni, hogy itt vagyok, az még odébb van. Talán majd májusban, ha visszatérek, elhatol a tudatomig, hogy itt voltam, bár kérdés, hogy otthonról nem csak egy furcsa, kaotikus álomnak tűnik-e majd.

          Az első dolog, amit nem értettem és szoknom kellett, az az örökös füst és por, ami Delhiben már a repülőgép ablakából feltűnt. Mi ez a por, ami folyton ott kavarog a levegőben? Mi ez a füst, ami mögül a végeláthatatlan szemétkupacok, ősrégi, porladó épületek és a mindehhez szokatlan módon passzoló modernebb irodaházak sziluettjei tűnnek elő?

          Egy egész napos, városban való flangálás után azt gondolnád elég éber vagy hozzá, hogy ne érhessen meglepetés. Szemeket növesztettél a hátadra, úgy forgolódsz a tömegben, mint egy minden irányból támadást váró szamuráj. Gyanakodva méregeted a rád mosolygó arcokat, próbálod felvenni a ritmust a lüktető város őrült forgatagával. Csak Delhiben többen élnek, mint egész Magyarországon, és mikor lemész a metróba, ehhez már nem is fér semmi kétség. Ha eddig nem vesztetted el az intim szférádat, most kénytelen leszel… Határaid egy pillanat alatt szertefoszlanak, mihelyt a tömeg, veled együtt benyomul a zsúfolásig tömött vagonokba. Most Te vagy a hazafelé tartó munkás, az ügyvéd, a 12-gyerekes, kövér háziasszony, a csábos pillantású fiatal lány és a sunnyogó suhanc is, aki szerencsédre a jobb zsebed helyett a balba nyúlt, s így most a pénzed helyett csak a kézfertőtlenítődnek örül...

          Másnap indul az újabb kaland. Riksázás a névtelen és lehetetlenül szűk, mégis hömpölygő utcákon. Mindenki megy, amerre lát, senki sem néz semerre, hisz tudja, hogy úgyis kikerülik. Szüntelen ordítozás, dudálás, illatok és szagok, meg mindenféle impulzusok feldolgozhatatlan töménységben. Centiméterre húzunk el egy zöldségárus mellett, itt egy kutya hever, mellette szemétkupac és egy borbély, aki a nyílt utcán beretválja pocakos kliensét. Villanyvezetékek átláthatatlan egyvelege lóg az időtlen házak ablaka alatt, ahonnét most egy szurtos képű asszonyka teregeti sosem tisztuló ruháit. Itt egy elkapott tekintet, egy neked szóló mosoly, ott egy kirakatból rád kacsintó Ganésa szobor. Végül, egy nyugodtabbnak tűnő zugban, egy csésze maszala csáj kortyolgatása közben, az utca forgatagát szemlélve elmerengsz a híres zen mondáson, miszerint „meditációra legmegfelelőbb hely a piactér”.

          Indiában az épületeket nem újítják fel, hanem hagyják őket maguktól leomlani, és inkább felhúznak mellettük egy újat. Úgy tűnik, ez a kultúra olyannyira a körforgásra épül, hogy az elmúlásnak legalább olyan fontos helyet adnak, mint az újjászületésnek. Mintha még a szemét is szent lenne, és az építkezéseknél nem ritkán tehénszar a tapasztó anyag…

          Próbáltam felkészíteni magamat az ittlétre, hisz hónapok óta tudtam már, hogy jönni fogok, India mégis készületlenül ért. Indiára csak Indiában lehet felkészülni…

A nyugatról jött ember mindenképpen préda, ebben a túlélésre specializált társadalomban. Ha udvariaskodsz, borravalót adsz, szemet hunysz az apróbb huncutságok felett, mire hazaérsz, a koldusok még a gatyát is leszedik rólad, és mivel hagytad magad átverni és megkopasztani, még mélységesen meg is vetnek. Nem azt az angolt beszélik, mint Te, és ezt a félreérthetőséget is ellened használják fel, méghozzá rendkívül profi módon. Ha csak egy kicsit is bizonytalan vagy, megesznek az utcai árusok, vagy bárki, aki a potenciális hülyét látja benned. Márpedig itt a hülyének nézés az alap. Neked kell bizonyítanod, hogy nem vagy az…

          India összerág, és kiköp. Ezen mindenkinek át kell menni. Ezért nem érdemes befizetni egy kéthetes indiai nyaralásra. Időre van ugyanis szükség ahhoz, hogy az ostoba turista lárvájából kibújjon mindenre nyitott-tudatú lényünk pillangója, és törhetetlen Buddha-mosolyát előszedve megkezdje magabiztos szárnyalását. J

Amíg sápatag, európai színben pompázol, valószínűleg nem régóta vagy itt és egyedül el sem mered hagyni a biztonságosnak tűnő hotelt. Aki viszont jógázni jön, az vélhetőleg el fog itt tölteni néhány hónapot, és előbb utóbb belerázódik a dolgok menetébe.

          Érdekes kapcsolás, amikor egy kókusz-árus tiszteletét azzal vívod ki, hogy nem hagyod magad átverni, és elkéred azt a visszajáró egy rupit. Nem egész 5 forintról beszélünk. Otthon még talán szégyellnéd is magad, hogy ilyen apró pénzen képes vagy sóherkodni, itt azonban az elv a lényeg. Olyan ez, mint egy véresen komoly játék, ahol az életrevalóságodat tesztelik. Aki kicsiben átverhető, az nagyban is az, és így nem érdemel tiszteletet. Aki nem képes megvédeni magát, azt India eltapossa...

          Elkéred hát az egy rupit, és ha, elég határozott és természetes vagy, szó nélkül oda is adja. Még cinkos módon mosolyog is hozzá. Következő alkalommal pontosan ad vissza, és ha megkérdezed, elmondja mennyit érdemes adni a riksásnak, hogy elvigyen a helyre, ahová jutni szeretnél. Lehet, hogy még alkudni is segít. Később esetleg Te nem tudsz visszaadni neki, de ez már nem probléma. Majd megadod legközelebb.

          A következő szint, mikor kapásból kialkudod a riksásnál a megfelelő árat. Ő 100-at mond, mire Te nevetni kezdesz, és azt mondod 40. Erre meg ő kezd nevetni, végül 60-ért elvisz, és ha az út végén mégis többet kérne, Te megint csak nevetsz, kiszállsz, kezébe nyomod a 60 rupit és továbbállsz.

          Az is egy külön harc, hogy ne fűszerezzék halálra az ételt, amit enni szeretnél. Az elején még visz a jó magyar virtus, és faarccal betermeled a legerősebb ételeket is, később azonban, a pottyantós felett kuporogva kemény árat fizetsz büszkeségedért... 

Akár hetekbe is kerülhet, mire megszokod a helyi ízeket, és normalizálódik az emésztésed. Bizony eljön az ideje az egyszerűbb ízeknek, és annak, hogy nagyra becsüld mindazt az ételt, mely épségben hagyja a nyálkahártyádat. J

          Még Delhiben, a Vörös Erődben akróztunk egy kicsit a füvön, „just for fun”, meg a fotó kedvéért, és másodpercek alatt közönség gyűlt körénk. „Good practice, good yoga…” –mondta egy idősebb úr. Úgy tűnik, van az akro-jógának errefelé is valamiféle felismerhetősége, bár egy indiai ismerőst az egyik helyi, erotikus templom faragványira emlékeztette könnyed mozgássorunk. 

         Mysoreban csupa misztikus kérdés vesz körül minket. Például ki festi be, és milyen megfontolásból a teheneket (többnyire sárgára)? Van, hogy a mindenkihez és egyben senkihez sem tartozó kutyákat sem kímélik, de láttunk már sárga színű kecskét, sőt tyúkot is. A kérdés megint az előbbi. Vajon milyen okból kifolyólag teszi mindezt az elkövető? Lehet, hogy valamiféle kultikus célból történik e bonyolult procedúra? Mi lehet az oka a Karnataka Tartomány béli lakósok furcsa fejmozgásának? Ha kell, ha nem, jól csapágyazott nyakukon egyensúlyoznak fejükkel, és közben többnyire elbűvölően mosolyognak… Mikor alszik és eszik Vinay Kumar, a jóga tanárunk, aki 05.30-kor tartja az első óráját, és ekkor már bőven túl van a reggeli, privát gyakorlásán. Ezek után, szünet nélkül jönnek az általa vezetett jógaórák délután 3-ig, majd 4-től 7-ig, végül, este 7 után jöhetnek a tanítványok feltenni kérdéseiket. Ez megint csak eltarthat egy darabig. Vajon használható-e az Eu-ban a 300 rupiért (kb 1300 huf) továbbá 4db igazolványképért vásárolható jogosítvány?

          Stábunk folyamatosan nyomoz, s a következő bejegyzésben vélhetőleg minderre, s számos további izgalmas rejtélyre derül fény. J

          Addig is jó gyakorlás és jó szórakozást minden kedves olvasónak.

Összehangolódás

          Amikor címet kerestem ennek a bejegyzésnek, az járt az eszemben, ahogy legutóbb sikerült bevonnom egy éppen akkor „ellenálló” emberkét egy mozgásos kísérletbe. Kamaszokkal dolgoztam, és mivel ebben a korban ilyen érett fiatalokkal még nem találkoztam, bátor húzásra szántam el magam.

          Öten dolgoztak bent a térben, egymás testfelületét és különböző magasságbeli szinteket használva. Kreatív, szabad, rögtönzött mozgás volt a cél. Ezzel a korosztállyal soha azelőtt nem mertem még improvizálni. Általában nincs meg a kellő figyelem, nincs meg a kellő komolyság, nem mernek játszani, kísérletezni, nem mernek ennyire megnyílni egymás előtt. Most is vért kellett izzadni, hogy kialakítsuk és fenntartsuk a kellő figyelmet. Nehéz elérni, hogy ne poénkodják el a dolgot lépten nyomon, de megéri. Mindig vannak a csapatban érettebb személyiségek, akik kellő bátorítással belemennek „veszélyesebb” kísérletekbe is, mert bíznak benned, és kíváncsiak rá, hogy mi sül ki végül a dologból.

          Öten dolgoztak tehát a térben, és a többieknek az volt a dolga, hogy tapssal időnként megállítsák a mozgást, és egyik, másik társukat leváltva, ők is belekeveredjenek a közös mozgásba. Két srác kivételével már mindenki volt benn mozogni. Mikor rákérdeztem, mire várnak, az egyik hasfájásra panaszkodott (ez elég gyakori, mikor valamiért meg szeretnék úszni a gyakorlatot), a másik meg tisztán kijelentette, hogy ez „nem az ő világa”.

          Akármelyikünkkel megeshet, hogy hárítunk valamit. Félünk tőle, cikinek tartjuk, nem akarunk kitárulkozni valaki előtt, vagy csak egyszerűen nem találjuk a kapcsolódási pontot. Úgy döntöttem, nem erőltetem a részvételüket, viszont, mivel láttam, hogy a többiek sem olyan bátrak, mint lehetnének, azaz, nem hozzák ki a gyakorlatból a benne rejlő lehetőséget, én is beszálltam, hogy megmozgassam kicsit a teret körülöttük. Csak, hogy lássák, mennyire lehet építeni egymás test-tudatára, a falat is használva egyik lábammal már egy olyan vállra támaszkodtam, amit nem is láttam, mert a hátam mögött volt. Egy pillanat alatt olyan konstrukció jött létre, ahol minden résztvevő támaszkodott is (ha máshol nem, a falon), és egyben, valamelyik testfelületével tartott is valakit. A következő pillanatban elhangzott a taps, és a „hasfájós” emberünk már benne is volt a játékban. Megérezte a játék lényegét, és két másodpercen belül megteremtette a helyet „ellenálló” cimborájának, aki korábban tényleg nem látta a lehetőséget kezdetleges, „kortárs vonaglásunkban”.

          Persze, hogy „nem az ő világa”, hiszen nem látszik a lényeg. Elsőre csak egy spontán dörgölőzésnek tűnhet a dolog, Ő pedig egy olyan srác, akinek a vállaira az egész osztály felépíthető. Igazi tartó ember. Akkor van elemében, ha tarthat. Nem akartam beleerőltetni a gyakorlatba, csak a többieket akartam inspirálni, de közvetlenül, egy rejtett célt érvényesítve Ő is megtalálta a helyét. J

          Sokszor tapasztaltam már, hogy elég az én motivációm, ha valakit be szeretnék vonni egy tevékenységbe, vagy fel szeretném szabadítani a fantáziáját, hogy kreatív energiáit szabadon áramoltassa. Elég, ha én odateszem a figyelmemet, és keresem a kapcsolódási pontot. Az a motivációm, hogy megtaláljam a hozzá vezető utat, legyen szó akár zenéről, mozgásról vagy színházról.

          Nekem is izgalmas a folyamat. Látom, hogy elakadt, mert látszik, sőt érződik, még a hátam mögül is. Ugyanakkor, ha sikerül elkapni a pillantását, egy tétova mozdulatot, egy kimondott szót, vagy akár csak egy hangot, az én fantáziám már beindul. Már tudom, mit akarok belőle kihozni, és innentől csak az oda vezető utat kell megtaláljam.

          Zenében ilyenkor, ha többen építünk fel kísérleti effektekre és zajokra ritmusokat, harmóniákat, megkeresem magamban a bizonytalankodó résztvevőt, és egész finoman párbeszédet kezdeményezek vele. Elég egy tétova hang, ha arra válasz érkezik, az bátorítóan hat, és ha megismétli, és megkapja rá ugyanazt a választ, máris van egy ritmusunk, máris kész a játék, melyben már jóval könnyebb feloldódni. J  

          Ezzel a módszerrel az egész játék uralható, és kontroll alatt tartható. Bármelyik résztvevőt kiválaszthatod, és vele párbeszédet kezdve, a közös játékból felszabaduló öröm mindkettőtöket felemel.

          Amikor gitárt hangolok, nem csak a gitárt, de magamat is hangolom. Egy cirkuszi, színházi vagy bármilyen fellépés előtt, szintén rá kell hangoljam magam az előadásra. Hétköznapi üzemmódban, civil tudattal nem léphetek színpadra, mert úgy a leglátványosabb trükk is csak trükk. Elvész az ereje. Ha színpadra hangolod magad, és ott van a jelenléted, bármit csinálsz, erős lesz. Közönségként is izgalmasabbnak találok egy teljes, színpadi jelenléttel megtett sétát, mint egy rutinból ugrott, nyegle szaltót.

          Az összehangolódás, az összhang keresése magaddal, vagy bárki mással.

Az a szép benne, hogy neked csak a döntést kell meghoznod, hogy itt és most törekszel rá. Finoman keresed a módját, és ha nem feszülsz rá, csak hagyod magad vezetni az intuíciód által, a megoldás  kibontakozik a szemed előtt.

          Egy másik alkalommal, csak annyit döntöttem el, hogy keresem az összehangolódás módját. Azt akartam, hogy egy közös színpadi jelenlétben, egymásra és magukra fókuszáltan figyelve tudjanak mozogni. Nem volt fontos, hogy technikailag is magas szintű dolgot csináljanak. A közös figyelemben való mozgásra kerestem gyakorlatot, és az hamarosan megmutatta magát. Ami először „jött”, hogy figyeljenek a lélegzetükre. Aztán tettünk mozgást a ki és a belégzéshez. Belégzésnél összehúzódtak, kilégzésnél, kinyíltak. Ezután összekapcsolódtak a kezüknél fogva, és egy közös ritmust találva, együtt végezték ugyanazt a mozgást. Végül csináltunk két koncentrikus kört, lányok belül, fiúk kívül, és a két kör, egy közös légzésre két irányba mozgott (fiúk össze és szét, lányok fel és le). Úgy nézett ki, mintha egy lüktető szív volna az egész csapat. Mindezt ügyesen rátettük egy tenger-zúgásos zenére, így a hullámok ki és beáramlása tökéletes harmóniába került a lélegzetükkel és a mozdulataikkal.  Akik kívülről nézték, azt mondták, jól esett nekik a látvány. Nézni és benne lenni egyaránt terápiás hatású volt. Még a tekintetük is megváltozott.

          Ez a fajta összehangolódás egy közösség életében, legyen az iskolai, családi, munkahelyi vagy bármilyen csoportosulás, mindenképp továbbgondolásra érdemes, hiszen a benne rejlő lehetőségeknek még csak töredéke mutatkozott meg. Már az első alkalommal is izgalmas folyamatok indultak el, melyek hosszú távon rendkívül gyógyítóak lehetnek mind a csoport, mind a benne lévő egyének számára.

          Kívánom mindenkinek, hogy legyen része hasonló tapasztalásokban, ahol ilyen spontán módon kialakult harmóniában időzhet és töltődhet. J

Májustól visszatérünk és várunk Titeket nagy szeretettel foglalkozásainkon.

Info: akrokommando.hu,  FB: akrokommando.

5. Mese életről és halálról

          

          Egyik színházas táborban annak idején azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy mesét. Nem volt semmilyen kritérium, bármiről szólhatott, lehetett hosszú, rövid vagy közepes, lényeg, hogy egy belőlünk kipattanó mese legyen.

          Neki láttam hát, írni kezdtem, és hagytam, hogy a mese létre hozza önmagát. Nem szóltam bele, engedtem a karaktereknek, hogy életre keljenek, és azt tegyék, amit akarnak. Hagytam, hogy beteljesítsék a sorsukat, bármi legyen is az.

          Akkor még nem tudtam, mi lesz belőle, és, mikor kész lett sem vettem benne észre semmilyen különösebb tanítást. Félre raktam hát, és most, pár évvel később újra rátaláltam. Végig olvastam, mintha nem is én írtam volna, és most, különös módon beindított bennem valamit.

          Ezért úgy döntöttem, megosztom azokkal, akik kíváncsiak rá. Engem érzelmileg átmozgatott, és kellemesen felfrissültem tőle. Lehet élet és halál egyaránt szép és jelentőségteljes.

          Következzék a mese! J

          Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tenger, s abban sok-sok vízcsepp. Mindegyiknek külön egyénisége és külön neve volt, mégis egy tengert alkotva, kavarogtak az áramlásban. Hullámot vertek és vihart támasztottak, vagy csak épp csendesen ringatóztak a felkelő Nap fényében. Ős-anyjuknak a tengert tartották, s bár mindegyik más volt, mégsem különültek el egymástól.

          Így ment ez sokáig, mígnem aztán, egyszer egy napon a tenger csordultig megtelt szeretettel, s hogy ne kelljen özönvizet támasztania, felhőt gyúrt kiválasztott cseppjeiből, hogy elküldje őket szomjazó földeket keresni. Mikor elkészült a felhő, szelet kavart alája, és messzire repítette a kövér cseppeket. Repült is a felhő, ám a tenger szeretetét hordozva túlságosan nehéznek bizonyult, s ahogy elérte a magasabb parti fákat, csak hamar hatalmas felhőszakadás támadt. 

          Amikor mindez történt, akadt a felhőben egy csepp, név szerint „Cikázó-Fény”, aki a nagy esőben egy sziklára pottyant, majd onnan ijedten visszaugrott a felhőben tovább suhanó társai közé. „Hogy is ne! Még csak most kezdődött és máris vége?! Én kalandra vágyom, és még semmit sem láttam a világból.” Azzal ügyesen elvegyült a többiek között.

          Cikázó Fényről tudnunk kell, hogy benne volt a legtöbb só, s minthogy egyéniségét ez hordozta, nem szívesen vált volna meg tőle. 

          Ahogy a szél vitte tovább a megfogyatkozott csapatot, felhőnk alját éles hegycsúcs karcolta meg. Nyomban hatalmas zivatar támadt. Sűrű cseppekben hullott az eső, de Cikázó Fénynek egy magas fenyő tetejéről sikerült lendületet venni, és ismét visszaugrania a felhőbe. „Ezt is sikerült elkerülnöm! Különben sem tetszik nekem ez a táj. Túl zord.” Azzal kényelmesen elhelyezkedett. 

          Ezután sokáig semmi izgalmas nem történt. Nézték az alattuk elterülő hegyeket és völgyeket, majd síkságok, falvak és városok következtek. Cikázó Fény egy darabig élvezte a kilátást, aztán lassan unatkozni kezdett. „Itt semmi nem történik. Csináljunk már valamit!” 

          Még azonban végére sem érhetett a gondolatnak, a felhő hirtelen ereszkedni kezdett. Borzalmas látvány tárult eléjük. Az emberek háborúztak, egymás vérében jártak. Tengernyi halott és sebesült feküdt a harcmezőn, az életben maradtak pedig siratták halottaikat. Fájdalom és szomorúság terült a vidékre. „Ez nekem sok. Gyorsan menjünk innét!” – gondolta Cikázó Fény, és igyekezett kikerülni lehulló társait. Később éhségtől és szomjúságtól szenvedő lényeket találtak, majd kimerült munkásokat, akik éjt nappallá téve dolgoztak, szüleiket vesztett árvákat, kipusztuló, lemészárolt állatokat, veszekedő családokat, kórházat, börtönt és temetőt, míg felhőnk enyhet adó, hűs szeretetét bőségesen osztva egyre kisebb, és kisebb lett.

         Ám a mi kis vízcseppünk ügyesen mindig úgy helyezkedett, hogy kikerülje földre hulló társait. Így sikerült elkerülnie az átalakulást. Mert amit magukban hordoztak, csak úgy szabadulhatott ki, ha a cseppek elengedték „csepp-létüket”, csöppnyi életüket, azaz meghaltak. Ehhez pedig Cikázó Fénynek semmi kedve nem volt. Különösen a nagy fájdalomban, szenvedésben nem akart feloldódni. Életre és vidámságra vágyott.

        Felhőnk időközben igencsak megfogyatkozott, s így a szél kedvére játszadozhatott vele. A nagy játszadozásban a felhő egyszer csak egy nagy, sivatagi homokviharban találta magát. Az erős szélben Cikázó Fény elszakadt társaitól, s együtt kavargott a magasban szálló homokszemekkel. Még föl sem ocsúdott meglepetésében, máris összetapadt egyikükkel, név szerint „Égbevágyóval”. „Hé! Mit csinálsz?! Ki vagy te?!” – kérdezte ijedten Cikázó Fény. „Te ki vagy, és te mit csinálsz?!” – kérdezett vissza a homokszem kíváncsian. Már épp neki álltak volna veszekedni, mikor Égbevágyó hirtelen felkiáltott. „Nagyon közel a föld. Mindjárt leesünk!” „Én nem akarok leesni!” – kiáltotta Cikázó Fény. „Akkor dobd le a sót! Túl nehéz.” Víz-cseppünknek be kellett látnia, hogy Égbevágyónak igaza van. Kelletlenül ledobta hát a sót, s abban a percben emelkedni kezdtek. Annyira magasra emelkedtek, hogy minden picire összement alattuk. Eközben sikerült egészen összebarátkozniuk, és úgy, ahogy voltak összetapadva repültek tovább. 

         Minél magasabbra értek, annál hidegebb lett, ezért, hogy ne fázzanak annyira, lassan kristályosodni kezdtek. Mire észrevették magukat, már sűrű pelyhekben hullottak alá. Nevető, pajkos gyerekek játszottak az öreg parasztház udvarán. Egy kislány csukott szemmel, mosolyogva állt a hóesésben. Cikázó Fény és Égbevágyó a kislány orrán landolt. A következő pillanatban elolvadtak, s a vidéken tiszta, gyermeki öröm áradt szét.