Dzsungel Blog

Ahogy közeledtünk mysori jógatanulmányaink végéhez, egyre inkább feszített a kérdés, mivel is tölthetjük legjobban maradék időnket. Eddig nagyjából minden a gyakorlásról szólt, az utazás szinte teljesen kimaradt. Én egy dologban voltam biztos, látni akarok dzsungelt közelről, a benne tanyázó mindenféle vadállattal együtt.

Az utazási irodák százszámra ajánlgatják a különböző nemzeti parkokat, ahol az ember méregdrága szállásokon időzhet, és szuper drága szafarikon vehet részt, még elefántot is körülbelül 50szer annyiért simogathat, mint a derék, jóravaló indiai állampolgárok. Ez a tendencia egyébként általános amerre csak jártunk. Minden szolgáltatásért örülhetsz, ha csak 10szer annyit kell fizetned, mint a helyiek.

Éreztük, hogy nekünk valahogy máshogy kell bevonzanunk a lehetőséget. Így történt ez azon a jeles napon is, mikor minden elvárásunkat elengedve, csupán szocializációs célzatból lementünk a helyi kákabelűeket ellátó, nagy tömegeket vonzó, szuperfűszeres étterembe. Nem voltunk igazán éhesek, az étellel különben is vigyáznunk kellett azon a helyen. Körülnéztünk, hol találunk két üres helyet, és mikor leültünk, szembe velünk két, az átlagnál jóval értelmesebb szempár nézett ránk. Mallesh és barátja voltak azok, akikről rövid beszélgetés alatt kiderült, hogy a BR Hills Nemzeti parkban dolgoznak, s mivel szimpatikusnak bizonyultunk számukra, azonnal meg is hívtak minket oda.

„-Dzsungeletek van?” –kérdeztem.

„-Amennyit csak akarsz.” –hangzott a válasz.

„-Vadállatok?”

„-Tigris, bivaly, vadkutya, elefánt, majom, és ezerféle madár… Ja, és bennszülöttek.”

„Jövünk.”

Valami ilyesmi lehetett a beszélgetés, és rá nem sokkal két, kedves, cseh-származású jógaőrülttel el is indultunk a vadonba kikapcsolódást és kalandot keresni.

Mallesh csak annyit mondott, mondjuk meg a nevét a sofőrnek, és a busz ott fog megállni a háza előtt. A sofőr valóban képben volt, így kezdtük már sejteni, hogy vendéglátónk nem akárki fia borja. Úgy tűnt, az egész busz ismeri.

Mikor megtudta, hogy jövünk, lemondta az aznapi megbeszélését, és septiben kiköltözött a házából, hogy mind a négyen kényelmesen elférjünk.

Mallesh 30 éves tevékenységének hála, a helyi iskolák már nem csupán arra szolgálnak, hogy írástudatlan bennszülött asszonyságok szétosszák a kapott ételt a szintén írástudatlan fiatalok között. Mára már frissen kiképzett tanárok csillapítják a lurkók végtelen tudásszomját, miközben alternatív oktatási technológiákat is fejlesztenek, és mindezt önkéntesek népszerűsítik az évszázados egyszerűségben tengődő családok között.

Mallesh egyébként a környező falvakban önkéntes orvosi szolgálatot is teljesít, és minthogy Ajurvédában is járatos, és ismeri a környékbeli gyógynövényeket, igyekszik tisztábban és természetesebben gyógyítani a rászorulókat.

Ezen kívül arról is sikerült meggyőznie a helyieket, hogy nem kell az elefántot megölni, ha az bejön a földjükre. Azelőtt ugyanis, aki csak tehette, magasfeszültségű áramot „lopott” a kerítésébe, mely egyből agyonvágott minden betolakodót. Mára kiderült, hogy az elefánt az alacsony feszültségű áramot sem szereti, s bár nem hal bele a találkozásba, mégis elkerüli az ilyen helyeket. Így aztán kecske is jóllakik, elefánt is megmarad. J

Mallesht többször tüntették már ki áldásos tevékenységéért, mára viszont az őt ebben segítő multinacionális cég megvonta támogatását, így a munka folytatása egyre nehezebbé válik. Mindezek ellenére házát teljesen ingyenesen bocsájtotta rendelkezésünkre.

Gabi, mikor megtudta, milyen lehetetlen a helyzet, egyből transzba esett és lázas intézkedésbe fogott, hogy szállásadónkat összehozza, minden általa ismert olyan személlyel, aki valamilyen módon segítheti a munka folytatását.

 Szóval így indult dzsungelbéli kalandunk. Elfoglaltuk szobáinkat, melyek ablakai a dús, őserdei tájra néztek, és elindultunk felfedezni a környéket.

Az hamar kiderült, hogy majomban, s kutyában nem lesz hiány. Mindkét faj úton, útfélen prezentálta magát, igényt tartva mindenre, ami ehető, vagy legalábbis szórakoztató.

Séta a lótusszal gazdagon benőtt, erdei tó mellett, kerülgetvén az időnként elénk kerülő félvad tehéncsordákat. A tóparti iszap gazdagon megőrizte az inni, vagy fürdeni odajáró vadak nyomát, így újfent képet kaphattunk arról, mennyiféle erdőlakó jószággal futhat össze az erre járó. Az emberfej nagyságú, keményre préselt növénygolyókról ekkor már tudjuk, hogy nem más, mint vad elefántok ürüléke. Lassan leszáll az est, s mi indulunk vissza szállásunkra, elhagyván az apró falvacska lehetetlenül picire szabott házait. A kíváncsian ránk tekintő sötét arcokból csak a villogó szemeket látni. Esti sétánkhoz hosszabb és elhagyatottabb utat választottunk, ami most, hogy egyre vadabb őserdei zajok vesznek körül, már nem tűnik olyan jó ötletnek.

„Melyik állattól kell leginkább tartanunk?” –kérdeztem még korábban Mallesht.  

„Az elefánttól.” –hangzott a válasz.

„És a tigris?”

„A tigris nem nagy ügy. Nem bánt, ha nem hergeled.”

Ezek a mondatok jutottak eszembe, miközben próbáltam elképzelni, vajon hogyan is lehet egy tigrist felhergelni, nehogy ijedtemben valami ilyesmit csináljak, ha esetleges találkoznánk vele. Végül sem tigris, sem elefánt nem került elénk esti sétánk alatt.

Megérkezvén konstatáltuk, micsoda „pusztítást” végeztek távollétünkben a majmok teraszunkon. Amit csak otthagytunk, mindenben megpróbáltak kárt tenni. Egyikük még Gabi jógaszőnyegét is megrágta. Lett is nagy „osztás” másnap… Éreztem, hogy a majmok igencsak kihúzták Gabinál a gyufát, aki reggel már seprűvel kergette őket, és olyan szidalmakat szórt rájuk, amilyeneket neveletlen, vásott kölkökre szoktak. J

Természet lágy ölén készített ebédünkre sajnálatos módon igényt tartott egy kóbor kutya falka, így teraszunkat egész, kőből rakott védelmi rendszerrel kellett körülvegyük. Egy darabig működött is a dolog, aztán egyikük mégis megpróbálván átjutni sáncunkon, felborította és összetörte a legnagyobb kőlapot, ami, mint utóbb kiderült, Mallesh mosóköve volt…

Másnap inkább nem vesződtünk a főzéssel, hanem meglátogattuk a helyi „füstös-büdös késdobálót”.

Tányér helyett banánlevelet kaptunk, arra szórják rá a különböző „félelmetes” ételeket, mindenki kézzel eszik, úgy tűnik nincs is evőeszközük. A mostoha körülmények ellenére, végül az éhség győz, s mi sikeresen megbirkózunk az újfent pokoli erős ízek jelentette kihívással.

Napok óta várom már a pillanatot, mikor végre tényleg láthatok elefántot, de sajnos ez a nap is nélkülük telt el. Már fenn kortyolgatjuk teánkat biztonságot nyújtó teraszunkon, mikor a távolból mégis felhangzik az a semmihez sem hasonlítható üvöltés, mely egyedül az elefánt torokból képes feltörni.

Másnap délután sikerült belecsöppeni törzsi, aratási ünnepélybe, mely náluk afféle szüreti mulatság céljául szolgál.

Hallod a dobosokat közeledni, ahogy egyre vadabb ritmusokat vernek, s körülöttük alkoholtól és vadkendertől bódult fiatal srácok lejtik extatikus, törzsi táncukat. Nem tudtam ellenállni, aritmus engem is berántott. Csakhamar ott tomboltam én is a társaság közepén.  

A főtéren rendőrök próbálják kontroll alatt tartani a bepörgött srácokat több, kevesebb sikerrel. Az ünnepély csúcspontjaként megérkezik egy színes, bennszülött ruhákba öltözött társaság, akik a nézők hatalmas ovációjától követve, egyenként rohannak át az izzó parázson.

A történtek annyira fellelkesítettek, hogy vettünk egy hatalmas „jack-fruitot” egy bűbájosan mosolygó kislánytól. Ez a leírhatatlan kinézetű, növényi „kitüremkedés” a létező legbizarrabb gyümölcs, amit valaha láttam. Egy egész hetet kellett várnunk, mire megérett, amit onnan tudtunk, hogy fertelmes szagot kezdett árasztani. Mikor végül sikerült felvágnunk a zöld, pikkelyes jószágot, olyan ragacs jött belőle, hogy alig tudtuk magunkat és a kést letakarítani. Mindehhez képest az íze viszonylag elhanyagolható volt, így jobbnak láttuk oda adni annak a csótány családnak, mely a bűznek hála már, már kezdte birtokba venni konyhánkat.

Utolsó esténk a dzsungelben. Szállásunkról „szabadulva” sétálunk kedvenc tavunk mellett, próbálva még magunkba szívni minél többet a lármásan vijjogó madár arzenálból, a tavon nyíló, lassan elvirágzó lótuszokból, és az egész hangulatból, melyet a hely áraszt. Bóbiskolva végigfuttatom szememet a tó szemközti partján, és egyszer csak kővé dermedve megállok. Az egész hely szent mozdulatlanságban nyugszik. Tehén nem bőg, madár nem vijjog, majom nem ordít. Néma csendben szemléli az egész vidék az őserdő óriásait, amint az esti fürdés élményének hódolnak. Minden mozdulat, mintha szertartás lenne. Még a bennszülöttek is suttogva beszélnek. Lassú, kényelmes mozdulatokkal élvezik a hűsítő tavat, időnként egymást fröcskölve.

Sokáig néztük még a fenséges társaságot, míg azok végül, fürdésüket befejezvén egyenként eltűntek a dzsungel magasra nyúlt fái között.

Csak fokozza a katarzist, hogy mindez, annyi várakozás után, az utolsó estére maradt.

Másnap korán keltünk és jó időben megérkeztünk mysore-i szállásunkra, hogy új élményekkel gazdagítsuk utazásunk végét, de abban biztos vagyok, hogy az elefántos kaland még sokáig kísérni fog.     

"No pain no gain...."

       

          Amikor az ember, élete párjával 2-hónapos intenzív jógázásra szánja el magát, mindezt a messzi Indiában, biztos lehet benne, hogy igen sűrűn fogja tapasztalni az ottani életet. Itt vagyunk már egy jó ideje, kaptunk hideget meleget egyaránt, és kalandjaink bizony nem egy kényelmes, biztonságos nászút hangulatát idézik.  
          Mivel kettőnk közül Ő vállalta a keményebb "beavatást", ezúttal azokról a folyamatokról írok, melyeken Ő ment keresztül. (Itt találjátok Gabi személyes beszámolóját)
      
          Gabi élete (eddigi) legkeményebb jógaképzésének hatására, az átalakulás jelének legkülönösebb testi tüneteit prezentálta. Annyira széles a skála, hogy úgy döntöttünk, mindketten megírjuk a saját szemszögünkből, a saját stílusunkban, hogyan is látjuk ezt a fájdalmas, de csodálatos átalakulást. 

        

          Bizony nehéz a férfiember élete, amikor párja fájdalmainak válik szem és fültanújává. Úgy tűnik, biztonságosabb dolog csak simán jógázgatni, mint jógázni…

Történetünk hősnőjét mintha még az ág is húzná. Testének és lelkének átalakulása hasonlatos a hernyó pillangóvá válásához, vagy a sámán „beavató betegségéhez”.

          Az egész a vállakkal indult. Talán az intenzív vinyászának, vagy az erőteljes, csavaró mozdulatoknak köszönhetően, a karok érzetben úgy eltávolodtak a vállaktól, mintha egy elhasznált játék baba félig leszakadt végtagjai lennének. Nem lehetett jó érzés, ment is a nyüglődés, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A karok 3-4 nap alatt visszataláltak eredeti helyükre, kínos, lappangó gyanút hagyva maguk után. 

          Ekkor következtek a térdek. Romantikus, tóparti naplementénk végén már az ölemben utazott történetünk hősnője, de még ekkor is volt ereje leosztani a minket csápolva sürgető parkőrt, aki a haragos szavakra megenyhült, és mély megrendültségében a sípját is kis híján lenyelte. J

          Gabit az élet nem mindennapi megpróbáltatásnak teszi ki mostanában. Két edzője is van ugyanis. Az egyik a jógateremben hajtja a tökéletesség felé, a másik meg alig várja, hogy kézen állítsa, vagy különböző, akrobatikus pozíciókba hajszolja. Mi tagadás nem lennék a helyében… J

Ezek után nem túl meglepő, hogy soron következő testrészként a csukló mutatta meg, mire képes, ha fáj. Lett is nagy nyöszörgés, „mi jöhet még?”, és hasonló kezdetű kérdések, pedig igen csak az elején jártunk még a listának…

          Mindezek oly gyorsan követték egymást, hogy Hősnőnk, nem csak ki sem heverhette, de még jól meg sem szokhatta őket. A csukló szorító fásli még a kezén volt, mikor úgy beakadt a farizma, hogy járásának kecsességét már külön erőfeszítésbe tellett megőrizni. A „gyilkos ászana” egyébként nekem sem vált kedvencemmé (Uttitha Hastha Padangusthászana, könnyen találkozhat vele, aki benéz hozzánk májusban J), bár érdekes módon a derékfájásomra kifejezetten jó hatással van. Tehát, mint említettem, ennyi fájdalom hatására, Gabi járásába a tudatosság kezdett egyre inkább beleköltözni. 
          Ekkor történt, hogy minden óvatossága ellenére nem tudott ellenállni egy bájosan bömbölő, a jámborság illúzióját keltő tehénnek, s bekínálván azt bébi banánhéjjal, kevés híján annak szarván kötött ki. A bamba jószág, azóta is ismeretlen okokból kifolyólag, kinézte magának jótevőjének amúgy is sajgó, bal csípőjét, és, ha az adrenalin nem varázsolja Gabi mozgását ruganyossá és kecsessé, bizony új sportot honosított volna meg a mysore-i, mozgáskedvelők között. Úgy, mint „Tehén elöl fuss jóga..”, „Tehén szarv-masszázs”, „Tehén átugrás” vagy a klasszikus stílust kedvelők számára, gomukhászana.

          Minthogy Indiában vagyunk, csoda lenne, ha bármelyikünk is megúszná emésztési nehézségek nélkül. Bizony jó néhány Zeppelint meg lehetne tölteni azzal a gázzal, mely e nehéz időben keservesen távozik belőlünk, és mint tudjuk, egy kikívánkozó gondolatot nehéz magunkban tartani, különösen, ha az éppen a legnyakatekertebb ászanák közben üti fel fejét… Az igazi jógi azonban puffadás közben is megmutatja, hogy képes megfegyelmezni emésztését, és hősiesen végig csinálja az amúgy is embert próbáló sorozatot.

          Ha lúd, legyen kövér, tisztuljunk, ha már itt vagyunk. A Pancha Karma név alatt futó, öntisztító gyakorlatoknak egyebek mellett létezik egy olyan fajtája is, hogy „addig hánysz, amíg bírsz”. Szegény Gabit erősen megviselte ez a rendkívül alapos és drasztikus, purifikációs eljárás… 


          Gondolatébresztő kérdés, hogy miért is kell az embernek mindezt megtapasztalnia, de akárhogy is van, ha utolér a karma, legjobb, amit tehetsz, hogy tűröd a sorsod. Így tehát, miután egy nehéz éjszakát követően, a harmadik felvonás végén, Hősnőnk bemutatkozott a zöldessárga epének, hajnali 2kor végre nyugovóra térhettünk csatakosra izzadt párnáink között.

          A megtisztulást követő nyugalom azonban túlságosan korán költözött Gabi lelkébe, s ennek köszönhetően, még aznap reggel beakadt nyakkal ébredt lidérces álmaiból. Itt már semmi kétség nem volt, hogy ifjú, jóga-titánunkra enyhén szólva rá jár a rúd.

          Érdekes módon utolérhetetlen tanárunk Vinay, aki minden új panaszra sejtelmesen mosolyogva csak ennyit mond: „hát igen, ez várható volt”, Gabiból mindig közel 100 százalékos teljesítményt varázsol elő, igen csak fokozva ezáltal a társaság kollektív elismerését. Egy egész napos „jóga-maraton” után, este már joggal készülünk a reggeli biztos halálra, Vinay azonban újfent kihozza tanítványából a nőstényoroszlánt. A vizsga előtti stressz-parádé olyannyira megedzette Gabi idegrendszerét, hogy a neves nap elszánt, tüzes tekintetével mindenkit egyaránt lenyűgözve és megdelejezve, hibátlanul nyomta végig a sort, úgy, hogy a megfelelő légzést betartva, kedélyesen osztogatta az instrukciókat, miközben mi véres verítékünkben úszva küzdöttünk az életünkért.

          Úgy látszik, tényleg teher alatt nő a pálma. Békésen mennek a jóga órák, egyik tünet követi a másikat. A „mi jöhet még?” kezdetű kérdések ekkor már nem az elkeseredés, hanem inkább az őszinte kíváncsiság hangján szólalnak meg. Tényleg, mivel nem volt még bajunk?  És a kérdésre egyből érkezik is a válasz. Most az altesti nyirokcsomók adják tudtunkra létezésüket, enyhe kidudorodás formájában. Talán jobb lett volna nem kérdezni…  Az mindenesetre kiderült, hogy van még a testben egy két dolog, ami lázadhat az intenzív jóga kiképzés ellen.

          A nyirokcsomók épp csak beköszöntek, máris megmutatta magát az eddigi leglehetetlenebb tünet. Kőkeményen gyakorló, mindenre elszánt hősnőnk pránajámázás közben úgy meghúzta (intercostalis) bordaközti izmát, hogy azóta, még a levegővétellel is óvatosan kell bánnia. Mindezek ellenére, a gyakorlás közben, eme fájdalmak és nehézségek varázslatos módon nem mutatkoznak. Mikor kérdeztük Vinayt, melyik mozdulattal kell most vigyáznunk, mi az az ászana, amit esetleg, a gyógyulás idejére teljesen mellőznünk kell, huncut mosollyal csak ennyit mondott: „a légzés…”

          Még mielőtt bárki is azt gondolná, hogy e nem mindennapi „tünet-arzenált” én csupán kedélyesen mosolyogva szemléltem, el kell mondjam, hogy az intenzív gyakorlást bizony engem sem kímélt. Az elején még büszke voltam rá, hogy egyre, másra sérülő csapattársaim közül egyedül nekem nem volt semmi bajom, végül azonban egy reggel arra ébredtem, hogy a jobb oldalam még a legártalmatlanabb törzscsavarástól is erős sajgásba kezd. Mintha egy gonosz manó, az éj leple alatt egy csinos, kis lándzsa hegyet helyezett volna el benne nagy alapossággal. Nem is a csavarás, inkább a vissza út gyötört meg. Kellett nekem büszkélkedni… Most aztán vigyázhattam én is minden mozdulattal.

          Közben Gabinak kattogni kezdett a jobb csípője, így aztán, mikor épp nem jógáztunk, olyanok voltunk, mint egy Indiában nyaraló, nyugdíjas pár.

          Miért kell ennyit szenvedni a jógatanulásért? Hogy fogjuk mindezt otthon átadni, ha mi magunk sem éljük túl? Akar majd bárki is két "roncstól" jógát tanulni?!  

          Szerencsére Vinay azt mondja, ezek a tünetek most jönnek ki az átalakulás elkerülhetetlen velejárójaként, s ha jó munkát végzünk, többet nem lesz velük bajunk. Annyi a dolgunk mindössze, hogy a most megmutatkozó, gyengébb területeket megeddzük. Ez most a feladat. Ha egy „jóga sérülés” következtében teljesen leállsz, a tested megszokja, hogy sérült, és nem fog dolgozni a valódi gyógyuláson. Ha megfelelő módon, és kellő óvatossággal tovább gyakorolsz, a regenerálódás jóval gyorsabb és teljesebb lesz. 

          Gabi tünetei folyamatosan enyhülnek, s teste egyre inkább kezd szelleme uralma alá kerülni. Az oldalfájásom egy korábbi sérülésem kiújulása lehet, és úgy érzem, a gyógyír épp az azelőtt túlélésre menő, mára viszont már jóleső pranavashya sorozat gyakorlása lesz.

          Hősnőnk sikeresen levizsgázott, a tanfolyamnak vége. Most az, az új kihívás, hogy tanár nélkül is legyen fegyelmünk folytatni a gyakorlást. Jelen pillanatban ez igen nehéz, mert épp egy dzsungel béli házikó inger-gazdag környezetében időzünk majmok, vadkutyák, tigrisek, bivalyok és elefántok társaságában. Minden reggel iszonyatos lármára ébredünk, ahogy az erdő ébred körülöttünk, de nyugodtan mondhatom, hogy a gyakorlás még így is tartogat számunkra izgalmakat J.

          Dzsungel-béli kalandjainkról hamarosan új beszámoló érkezik.