Dzsungel Blog

Ahogy közeledtünk mysori jógatanulmányaink végéhez, egyre inkább feszített a kérdés, mivel is tölthetjük legjobban maradék időnket. Eddig nagyjából minden a gyakorlásról szólt, az utazás szinte teljesen kimaradt. Én egy dologban voltam biztos, látni akarok dzsungelt közelről, a benne tanyázó mindenféle vadállattal együtt.

Az utazási irodák százszámra ajánlgatják a különböző nemzeti parkokat, ahol az ember méregdrága szállásokon időzhet, és szuper drága szafarikon vehet részt, még elefántot is körülbelül 50szer annyiért simogathat, mint a derék, jóravaló indiai állampolgárok. Ez a tendencia egyébként általános amerre csak jártunk. Minden szolgáltatásért örülhetsz, ha csak 10szer annyit kell fizetned, mint a helyiek.

Éreztük, hogy nekünk valahogy máshogy kell bevonzanunk a lehetőséget. Így történt ez azon a jeles napon is, mikor minden elvárásunkat elengedve, csupán szocializációs célzatból lementünk a helyi kákabelűeket ellátó, nagy tömegeket vonzó, szuperfűszeres étterembe. Nem voltunk igazán éhesek, az étellel különben is vigyáznunk kellett azon a helyen. Körülnéztünk, hol találunk két üres helyet, és mikor leültünk, szembe velünk két, az átlagnál jóval értelmesebb szempár nézett ránk. Mallesh és barátja voltak azok, akikről rövid beszélgetés alatt kiderült, hogy a BR Hills Nemzeti parkban dolgoznak, s mivel szimpatikusnak bizonyultunk számukra, azonnal meg is hívtak minket oda.

„-Dzsungeletek van?” –kérdeztem.

„-Amennyit csak akarsz.” –hangzott a válasz.

„-Vadállatok?”

„-Tigris, bivaly, vadkutya, elefánt, majom, és ezerféle madár… Ja, és bennszülöttek.”

„Jövünk.”

Valami ilyesmi lehetett a beszélgetés, és rá nem sokkal két, kedves, cseh-származású jógaőrülttel el is indultunk a vadonba kikapcsolódást és kalandot keresni.

Mallesh csak annyit mondott, mondjuk meg a nevét a sofőrnek, és a busz ott fog megállni a háza előtt. A sofőr valóban képben volt, így kezdtük már sejteni, hogy vendéglátónk nem akárki fia borja. Úgy tűnt, az egész busz ismeri.

Mikor megtudta, hogy jövünk, lemondta az aznapi megbeszélését, és septiben kiköltözött a házából, hogy mind a négyen kényelmesen elférjünk.

Mallesh 30 éves tevékenységének hála, a helyi iskolák már nem csupán arra szolgálnak, hogy írástudatlan bennszülött asszonyságok szétosszák a kapott ételt a szintén írástudatlan fiatalok között. Mára már frissen kiképzett tanárok csillapítják a lurkók végtelen tudásszomját, miközben alternatív oktatási technológiákat is fejlesztenek, és mindezt önkéntesek népszerűsítik az évszázados egyszerűségben tengődő családok között.

Mallesh egyébként a környező falvakban önkéntes orvosi szolgálatot is teljesít, és minthogy Ajurvédában is járatos, és ismeri a környékbeli gyógynövényeket, igyekszik tisztábban és természetesebben gyógyítani a rászorulókat.

Ezen kívül arról is sikerült meggyőznie a helyieket, hogy nem kell az elefántot megölni, ha az bejön a földjükre. Azelőtt ugyanis, aki csak tehette, magasfeszültségű áramot „lopott” a kerítésébe, mely egyből agyonvágott minden betolakodót. Mára kiderült, hogy az elefánt az alacsony feszültségű áramot sem szereti, s bár nem hal bele a találkozásba, mégis elkerüli az ilyen helyeket. Így aztán kecske is jóllakik, elefánt is megmarad. J

Mallesht többször tüntették már ki áldásos tevékenységéért, mára viszont az őt ebben segítő multinacionális cég megvonta támogatását, így a munka folytatása egyre nehezebbé válik. Mindezek ellenére házát teljesen ingyenesen bocsájtotta rendelkezésünkre.

Gabi, mikor megtudta, milyen lehetetlen a helyzet, egyből transzba esett és lázas intézkedésbe fogott, hogy szállásadónkat összehozza, minden általa ismert olyan személlyel, aki valamilyen módon segítheti a munka folytatását.

 Szóval így indult dzsungelbéli kalandunk. Elfoglaltuk szobáinkat, melyek ablakai a dús, őserdei tájra néztek, és elindultunk felfedezni a környéket.

Az hamar kiderült, hogy majomban, s kutyában nem lesz hiány. Mindkét faj úton, útfélen prezentálta magát, igényt tartva mindenre, ami ehető, vagy legalábbis szórakoztató.

Séta a lótusszal gazdagon benőtt, erdei tó mellett, kerülgetvén az időnként elénk kerülő félvad tehéncsordákat. A tóparti iszap gazdagon megőrizte az inni, vagy fürdeni odajáró vadak nyomát, így újfent képet kaphattunk arról, mennyiféle erdőlakó jószággal futhat össze az erre járó. Az emberfej nagyságú, keményre préselt növénygolyókról ekkor már tudjuk, hogy nem más, mint vad elefántok ürüléke. Lassan leszáll az est, s mi indulunk vissza szállásunkra, elhagyván az apró falvacska lehetetlenül picire szabott házait. A kíváncsian ránk tekintő sötét arcokból csak a villogó szemeket látni. Esti sétánkhoz hosszabb és elhagyatottabb utat választottunk, ami most, hogy egyre vadabb őserdei zajok vesznek körül, már nem tűnik olyan jó ötletnek.

„Melyik állattól kell leginkább tartanunk?” –kérdeztem még korábban Mallesht.  

„Az elefánttól.” –hangzott a válasz.

„És a tigris?”

„A tigris nem nagy ügy. Nem bánt, ha nem hergeled.”

Ezek a mondatok jutottak eszembe, miközben próbáltam elképzelni, vajon hogyan is lehet egy tigrist felhergelni, nehogy ijedtemben valami ilyesmit csináljak, ha esetleges találkoznánk vele. Végül sem tigris, sem elefánt nem került elénk esti sétánk alatt.

Megérkezvén konstatáltuk, micsoda „pusztítást” végeztek távollétünkben a majmok teraszunkon. Amit csak otthagytunk, mindenben megpróbáltak kárt tenni. Egyikük még Gabi jógaszőnyegét is megrágta. Lett is nagy „osztás” másnap… Éreztem, hogy a majmok igencsak kihúzták Gabinál a gyufát, aki reggel már seprűvel kergette őket, és olyan szidalmakat szórt rájuk, amilyeneket neveletlen, vásott kölkökre szoktak. J

Természet lágy ölén készített ebédünkre sajnálatos módon igényt tartott egy kóbor kutya falka, így teraszunkat egész, kőből rakott védelmi rendszerrel kellett körülvegyük. Egy darabig működött is a dolog, aztán egyikük mégis megpróbálván átjutni sáncunkon, felborította és összetörte a legnagyobb kőlapot, ami, mint utóbb kiderült, Mallesh mosóköve volt…

Másnap inkább nem vesződtünk a főzéssel, hanem meglátogattuk a helyi „füstös-büdös késdobálót”.

Tányér helyett banánlevelet kaptunk, arra szórják rá a különböző „félelmetes” ételeket, mindenki kézzel eszik, úgy tűnik nincs is evőeszközük. A mostoha körülmények ellenére, végül az éhség győz, s mi sikeresen megbirkózunk az újfent pokoli erős ízek jelentette kihívással.

Napok óta várom már a pillanatot, mikor végre tényleg láthatok elefántot, de sajnos ez a nap is nélkülük telt el. Már fenn kortyolgatjuk teánkat biztonságot nyújtó teraszunkon, mikor a távolból mégis felhangzik az a semmihez sem hasonlítható üvöltés, mely egyedül az elefánt torokból képes feltörni.

Másnap délután sikerült belecsöppeni törzsi, aratási ünnepélybe, mely náluk afféle szüreti mulatság céljául szolgál.

Hallod a dobosokat közeledni, ahogy egyre vadabb ritmusokat vernek, s körülöttük alkoholtól és vadkendertől bódult fiatal srácok lejtik extatikus, törzsi táncukat. Nem tudtam ellenállni, aritmus engem is berántott. Csakhamar ott tomboltam én is a társaság közepén.  

A főtéren rendőrök próbálják kontroll alatt tartani a bepörgött srácokat több, kevesebb sikerrel. Az ünnepély csúcspontjaként megérkezik egy színes, bennszülött ruhákba öltözött társaság, akik a nézők hatalmas ovációjától követve, egyenként rohannak át az izzó parázson.

A történtek annyira fellelkesítettek, hogy vettünk egy hatalmas „jack-fruitot” egy bűbájosan mosolygó kislánytól. Ez a leírhatatlan kinézetű, növényi „kitüremkedés” a létező legbizarrabb gyümölcs, amit valaha láttam. Egy egész hetet kellett várnunk, mire megérett, amit onnan tudtunk, hogy fertelmes szagot kezdett árasztani. Mikor végül sikerült felvágnunk a zöld, pikkelyes jószágot, olyan ragacs jött belőle, hogy alig tudtuk magunkat és a kést letakarítani. Mindehhez képest az íze viszonylag elhanyagolható volt, így jobbnak láttuk oda adni annak a csótány családnak, mely a bűznek hála már, már kezdte birtokba venni konyhánkat.

Utolsó esténk a dzsungelben. Szállásunkról „szabadulva” sétálunk kedvenc tavunk mellett, próbálva még magunkba szívni minél többet a lármásan vijjogó madár arzenálból, a tavon nyíló, lassan elvirágzó lótuszokból, és az egész hangulatból, melyet a hely áraszt. Bóbiskolva végigfuttatom szememet a tó szemközti partján, és egyszer csak kővé dermedve megállok. Az egész hely szent mozdulatlanságban nyugszik. Tehén nem bőg, madár nem vijjog, majom nem ordít. Néma csendben szemléli az egész vidék az őserdő óriásait, amint az esti fürdés élményének hódolnak. Minden mozdulat, mintha szertartás lenne. Még a bennszülöttek is suttogva beszélnek. Lassú, kényelmes mozdulatokkal élvezik a hűsítő tavat, időnként egymást fröcskölve.

Sokáig néztük még a fenséges társaságot, míg azok végül, fürdésüket befejezvén egyenként eltűntek a dzsungel magasra nyúlt fái között.

Csak fokozza a katarzist, hogy mindez, annyi várakozás után, az utolsó estére maradt.

Másnap korán keltünk és jó időben megérkeztünk mysore-i szállásunkra, hogy új élményekkel gazdagítsuk utazásunk végét, de abban biztos vagyok, hogy az elefántos kaland még sokáig kísérni fog.