Felszabadultság

Az utóbbi időben egyre többször jön szembe velem a jelenség kézenállás órákon, hogy stabilan vagy bizonytalanul lendülő tanítványok egyaránt puffanva érkeznek a talajra. Annyira sokakat érint ez mostanában, hogy úgy érzem, muszáj, foglalkozzak a témával.

Mi állhat a puffanások mögött és mi kell a puha, kontrollált érkezéshez?

Legtöbb esetben, akinek nehézsége van a puha érkezéssel, annak a fellendülés is kihívás. Ilyenkor egy érdekes paradoxon működik. Minél jobban félsz az eséstől, a zuhanástól, annál kisebbet lendülsz, illetve annál inkább behúzod a féket és ellenállsz a saját lendületednek. Ennek következtében olyan szögbe kerül a tested a talajjal, ahol már nagyfokú tudatossággal és pontossággal is nehéz a puha érkezést kivitelezni.

Így tehát, minél jobban félsz az eséstől, annál kisebbet lendülsz, és annál nagyobbat puffansz majd az érkezésnél. Ilyenkor a gravitáció nem a barátod. Minden olyan hirtelen történik. Érkezéskor odavered lábujjaidat a padlóhoz, rosszabb esetben a térded is odakoppan.

Téren és időn kívüli zuhanásba kerülsz, és a félelem blokkol minden fajta tudatosságot. Nem Te cselekszel, a becsapódás egyszerűen csak megtörténik veled. Olyan, mintha vezetés közben hirtelen elengednéd a kormányt és csukott szemmel, magzatpózba összegubózva várnád, hogy utolérjen a fájdalmas vég.

Mindeközben, két lendülési kísérlet között látod azokat a tanítványokat, akik gond nélkül lendülnek, majd szép puhán érkeznek a talajra.

Valószínűleg vegyes érzések kavarognak Benned. Határán vagy annak, hogy a félelem rettegéssé fokozódjon benned, ugyanakkor ott a csalódottság, a düh meg a remény is, hogyha másoknak ez ennyire könnyedén megy, talán te is képes vagy rá, ha sikerül fejben átkattintanod valamit. A lelked mélyén tudod, hogy ez most fejben dől el. Ha nem hinnél benne, hogy le tudod győzni a félelemet, bele se vágtál volna.

A tét sokkal nagyobb, mint elsőre gondoltad. Minden egyes győzelem, melyet a félelmeid felett aratsz, önmagadhoz, a saját belső könnyedségedhez és felszabadultságodhoz visz közelebb. Ha ellenben engeded, hogy a félelem győzzön benned, egyre több korlát jelenik meg az életedben, és egyre távolabb kerülsz mindentől, ami igazán fontos.

Ez egy ismerős dilemma. Át lehet élni az élet szinte minden területén. Amikor egy tanítványban ez a dráma zajlik, igyekszem a legnagyobb biztonságot, biztatást és támogatást megadni neki. Tudom, hogy ebből az állapotból kijönni még segítséggel is embert próbáló feladat.

Van, hogy túl nagy az ellenállás és nincs még értelme lendülni. Ilyenkor, első körben elég, ha szoktatod magad a fejjel lefelé pozíciókhoz, esetleg külső segítséggel egy kikönnyített kézenállást gyakorolsz, ahol a saját súlyodnak csak egy részét kapod meg (a tanítvány mögött állva, lábainál felfelé húzva, térddel a lapockáknál betámasztva, a teljes súlyánál tényleg jóval kisebb terhelést kap), miközben maximális biztonság vesz körül.

Az a tapasztalat, hogy ebben az induló állapotban is lehet fejlődni.

Az út lényegében ugyanaz, mint azoknál, akik lendülnek, csak erősen visszafogják magukat. A félelem legnagyobb ellensége a cselekvés, a cselekvéshez pedig bátor és tudatos döntés kell.

Nem a semmibe ugrunk. Az első lépés az, hogy kezdj el összpontosítani az instrukcióra. Hová és hogyan teszed le a kezedet, hol feszíted meg az izmaidat, milyen irányokra törekszel a lábaiddal, hogyan győzöd le tested ösztönös késztetéseit, amivel a pózt és a mozdulatot igyekszik elkerülni.

Segítek az érkezés tompításában, ahogy fejlődsz, egyre kevesebbet.

Többször megtapasztalod, hogy a tested becsap. Mikor beállítjuk a valódi függőlegest, úgy érezheted, dőlsz hátrafelé, a karodról, válladról gondolhatod, hogy nem tartanak meg. Mégis, ha a karod egyenes és függőleges, a rettegett fejre esés elmarad.

Segítek a tartásban. Csak 10 másodperc. A végén kiderül, hogy 15-ig is bírtad volna. Felszívod magad, és készülsz a 15-re. Pár pillanatig olyan erősen koncentrálsz, hogy a félelem nem fér hozzád. Mondogatod az instrukciót magadban, figyelsz a testérzetekre. Megjelenik a tudatosság, ezzel párhuzamosan csökken benned a félelem.

Sose hitted volna, de talán most először sikerült igazán győzelmet aratnod a korlátaid felett. A következő órát már szinte várod. Már nem kell megküzdened a saját ellenállásoddal. Megérint a győzelmi mámor és a kihívás szele. Egy-egy pillanatra feltűnik előtted az az éned, aki felszabadultan cselekszik, aki erős, kecses és tudatos. Tetszik a kép. Akarod ezt a részedet megélni újra és újra. Szemedben izzik az elszántság tüze.

Végre elkezdhetünk igazán dolgozni a lendülettel, de ennek első pontja furcsa módon nem a fellendülés, hanem a puha érkezés elsajátítása.

Ha már ott az elszántság, ideje felébreszteni a benned lakó párducot is. Fontos, hogy nem macska, amit az ember már domesztikált, és amely alkalmazkodott az otthon kényelméhez és melegéhez.

Neked a párduc ereje, ösztönös, öntörvényű, vad és nemes szelleme kell. Egy párduc nem ismer kompromisszumot és megalkuvást. Egy párduc teljes mértékben önazonos azzal a minőséggel, amit képvisel. Ha egyszer belepillantottál a belső párducod szemébe, többé nincs visszaút. Darabokra akarod szaggatni a félelmet és mindazokat a negatív, önkorlátozó hiedelmeket, melyek a saját felszabadultságod útjában állnak.

A párduc teljes mértékben élvezi a saját puha és kecses, végtelenül pontos mozdulatait.

Nem azért nem szeretünk puffani, mert ezzel fájdalmat okozunk a testünknek. Nem azért nem akarunk puffanni, hogy kíméljük az idegileg gyenge alsó szomszédot. Azért akarunk puhán, kontrolláltan érkezni, mert így esik jól.

Minden alkalommal, mikor puffansz, a mozdulat megtörik, és te energiát veszítesz. Amikor puhán érkezel, a talaj visszaad a bele vezetett energiából valamennyit. Minden mozdulat pontos és energiatakarékos.

Eljön az az idő, amikor már nem a félelem és az önkorlátozó hiedelmek állnak az utadba, hanem a teljes mozdulatra kiterjedő tudatosság hiánya.

Volt róla szó, hogy nem csak kezdő szinteken lehet puffanva-zuhanva érkezni kézenállásból, hanem később, magabiztosabb szinteken is. Itt már a figyelmetlenség, a türelmetlenség és kapkodás a fő ok.

Egy kézenállásnak nem akkor van vége, amikor kibillensz az egyensúlyból, hanem akkor, amikor megérkeztél állásba.

Felütheti fejét egy olyan illúzió, hogy, ha kibillenéskor fejben már a következő kézenállásnál tartasz, azzal időt takarítasz meg. A valóság ennek épp az ellenkezője. Azzal, hogy fejben előre rohansz, elszalasztod a pillanatot, hogy megéld az érkezést és megadd magadnak a puhítás lehetőségét. A puffanáskor energiát vesztesz, így a következő lendülést már eleve nehezebben fogod indítani. Ehhez még hozzájön a kapkodás, ami még pontatlanabbá teszi a mozdulatot.

A lendülés megint nem sikerül. Nekifutsz még párszor, de egyre csak frusztráltabb és türelmetlenebb leszel. Azt hiszed, keményen dolgozol a kézenállásodon, valójában azonban csak egy hibát gyakorolsz.

Ehelyett sokkal célravezetőbb stratégia, ha megállsz és időt adsz magadnak, hogy fejben korrigáld a hibát. Pihensz, és felszívod magad az újabb lendülésre. Visszaépíted a nyugalmat és az összpontosítást. Elképzeled, ahogy tökéletesen, könnyedén és elegánsan kivitelezed a pozíciót. Aztán már csak a mozdulatra koncentrálsz, meghozod a döntést és cselekszel.

Sem félelem, sem gondolatok nem férnek hozzád. Benne vagy a testedben a mozdulat elejétől a végéig. Ez a jelenlét egy olyan meditatív állapotba visz, melyben sokkal nagyobb eséllyel tudod a megfelelő, lendületkorrigáló technikákat alkalmazni, ha az kicsire vagy túl nagyra sikerülne.

A félelemtől és a türelmetlenségtől függetlenül van még egy jelenség, mely gyakran együtt jár a puffanó érkezésekkel. Ez a jelenség a középpont érzékelésének és használatának hiánya.

Kívülről az látszik ilyenkor, hogy a tanítvány derékban ellenáll a mozdulatnak. Miközben a felsőtest és a lábak próbálnak függőlegesbe kerülni, a test középpontja pont az ellenkező irányba mozdul el. Ha egyébként nagy az elszántság, a tanítvány a lendületet fokozza, de ezzel csak azt éri el, hogy a középpontja még jobban ellenáll a mozdulatnak, olyan hatást keltve, mintha derékban ketté akarná törni a saját testét, erős C-betűt formálva. Van egy részed belül, aki foggal-körömmel ragaszkodik a biztonságot jelentő talajhoz.

Ez a fajta gyakorlás többet árt, mint használ. Ilyenkor érdemes előszedni a középpont erősítő és tudatosító gyakorlatokat.

Sokat segíthetnek ebben a különböző állatmozgások, mint a tigrisjárás, a macska vagy a különböző béka ugrások. Ezekben a mozgásformákban mind a négy végtag a talajon van, és a rajtuk való precíz testsúly elosztással megy a játék.

Ezen kívül segíthetnek még azok a trükkösebb hasizomgyakorlatok, melyekben a hasizmok a széles hátizommal is összedolgoznak (pl: a zombi-press eleje, még a kézenállás előtti rész). Ezek a mozdulatok erős középpont érzékeléssel járnak, illetve, ahogy próbálod őket egyre jobban kivitelezni, kénytelen vagy a középpontodat is egyre jobban felébreszteni.

Amikor nagy elszántsággal, de belső ellenállással lendülsz, a tested középső része kívül esik nem csak a látótereden, de a tudatosságodon is. Talán más életterületekről is ismerős lehet ez a működés.

Nagy energiával beleugrani egy megoldandó helyzetbe úgy, hogy épp a lényeget nem veszed észre.

Vitás szituáció munkatársakkal vagy épp a családon belül valakivel. Mennyire vagy rugalmas, illetve mennyire tudod tartani a határaidat? Mennyire tudod képviselni a saját érdekeidet, mennyire tudod megőrizni a magabiztosságodat, a lelki nyugalmadat egy esetleges konfrontáció közben?

Van-e olyan hely (nem csak kívül, hanem magadban is), ahol biztonságban érzed magad, ahová vissza tudsz vonulni erőt gyűjteni és rendeződni, ha épp erre van szükséged? Ezek a kérdések mind, mind összefüggenek a külső-belső középpont érzékeléssel.   

Kézen állni jöttél, de közben ez az elakadás sokkal nagyobb és fontosabb dolgokra hívhatja fel a figyelmet. A középpont érzékelés hiánya nagyon sok esetben együtt jár az erős félelemérzettel. Érdemes ilyenkor megnézni, van-e az életedben olyan terület, ahol félelemtől motiváltan cselekszel.

•         Azért maradsz ott egy munkahelyen, amit utálsz, mert félsz, hogy nem találsz jobb állást?
•      Azért maradsz benne igazságtalan helyzetekben, azért nem állsz ki magadért, mert félsz, hogy kirúgnak?
•         Azért maradsz benne egy bántalmazó párkapcsolatban, mert félsz, hogy egyedül maradsz?

Sorolhatnám még ezeket a kérdéseket, de könnyen lehet, hogy azért félsz, és azért vagy bizonytalan, mert még nem találkoztál a középpontodban rejlő belső erővel.

Egyszerűbb meditációs gyakorlatok is segíthetnek ebben. Az első lépés azonban az, hogy legyél újra fontos önmagad számára. Oldd meg, hogy legyen megint én-időd, ami csak a tiéd. Ilyenkor nincs munka, nincsenek családi kötelezettségek, csak Te vagy. Erre az időre elfelejted a ’KELL’ szót.

Gyújtasz egy mécsest, esetleg füstölőt, szólhat zene, amitől megnyugszol, majd a figyelmedet előbb a lélegzetedre, később a tested középpontjára (kb 2 ujjal a köldök alatt) irányítod. 

Megcsinálhatod ezt jóga után, savászana közben fekve vagy akár utazás alatt is. Jó, ha nap közben egyre többször eszedbe jut.

Az igazi vizsga helyzet az, ha egy számodra kellemetlen helyzetben is ide tudod hozni a fókuszt. Különleges lehetőség, ha akkor alkalmazod, amikor épp valaki manipulálni próbál. Mindig, mikor érzed, hogy kezdik aláásni az önbizalmadat, félelem keltéssel vagy egyéb módszerekkel, visszahozod a fókuszt önmagadra.

Ha eddig folyamatosan célpontja voltál a manipulatív embereknek, egy idő után azt veszed majd észre, hogy ez a minőség kezd kikopni az életedből. Helyette megjelennek a tiszta helyzetek, a kölcsönös tisztelet és az egyre több mindenre kiterjedő tudatosság.

A figyelmed a testeden belül is újabb területeket kezd el meghódítani. Egyszer csak ráérzel a megfelelő lendület használatra és nem érted, eddig miért nem így csináltad. 

A tested integrált, egy irányba való erőkifejtést végez. Lendülésnél a medencéd is a fej fölé törekszik, nem gátolja, hanem segíti a lábak munkáját. Így meglepően kevés is elég ahhoz, hogy könnyedén függőlegesbe kerülj.

A jelenléted egészen feltölt. Már nem a lendület a fő téma, hanem az egyensúly. Visszatérhetnek az állatmozgások, most viszont már egész más célt szolgálnak, mint eddig. Vége a darabosságnak és a fáradt nyögéseknek. Megjelenik a felszabadultság és a játékosság. A mozdulatokat egészen folyékonyan kötöd át egymásba.

Végre megélheted magadban a párducot, a puhán és hang nélkül mozduló, kecses ninja-macskát.

Még hosszú út áll előtted, tanulásod azonban már a félelmeken túl zajlik, a játékos önfelfedezés birodalmában.

Jó gyakorlást és izgalmas, önismereti utat kívánok Barátom.