Az utóbbi időben egyre többször jön szembe velem a jelenség
kézenállás órákon, hogy stabilan vagy bizonytalanul lendülő tanítványok
egyaránt puffanva érkeznek a talajra. Annyira sokakat érint ez mostanában, hogy úgy érzem, muszáj,
foglalkozzak a témával.
Mi állhat a puffanások mögött és mi kell a puha, kontrollált
érkezéshez?
Legtöbb esetben, akinek nehézsége van a puha érkezéssel,
annak a fellendülés is kihívás. Ilyenkor egy érdekes paradoxon működik. Minél
jobban félsz az eséstől, a zuhanástól, annál kisebbet lendülsz, illetve annál
inkább behúzod a féket és ellenállsz a saját lendületednek. Ennek következtében
olyan szögbe kerül a tested a talajjal, ahol már nagyfokú tudatossággal és
pontossággal is nehéz a puha érkezést kivitelezni.
Így tehát, minél jobban félsz az eséstől, annál kisebbet
lendülsz, és annál nagyobbat puffansz majd az érkezésnél. Ilyenkor a gravitáció
nem a barátod. Minden olyan hirtelen történik. Érkezéskor odavered lábujjaidat
a padlóhoz, rosszabb esetben a térded is odakoppan.
Téren és időn kívüli zuhanásba kerülsz, és a félelem blokkol
minden fajta tudatosságot. Nem Te cselekszel, a becsapódás egyszerűen csak
megtörténik veled. Olyan, mintha vezetés közben hirtelen elengednéd a kormányt
és csukott szemmel, magzatpózba összegubózva várnád, hogy utolérjen a fájdalmas
vég.
Mindeközben, két lendülési kísérlet között látod azokat a tanítványokat,
akik gond nélkül lendülnek, majd szép puhán érkeznek a talajra.
Valószínűleg vegyes érzések kavarognak Benned. Határán vagy
annak, hogy a félelem rettegéssé fokozódjon benned, ugyanakkor ott a csalódottság,
a düh meg a remény is, hogyha másoknak ez ennyire könnyedén megy, talán te is
képes vagy rá, ha sikerül fejben átkattintanod valamit. A lelked mélyén tudod,
hogy ez most fejben dől el. Ha nem hinnél benne, hogy le tudod győzni a
félelemet, bele se vágtál volna.
A tét sokkal nagyobb, mint elsőre gondoltad. Minden egyes győzelem,
melyet a félelmeid felett aratsz, önmagadhoz, a saját belső könnyedségedhez és
felszabadultságodhoz visz közelebb. Ha ellenben engeded, hogy a félelem győzzön
benned, egyre több korlát jelenik meg az életedben, és egyre távolabb kerülsz
mindentől, ami igazán fontos.
Ez egy ismerős dilemma. Át lehet élni az élet szinte minden területén. Amikor egy tanítványban ez a dráma zajlik, igyekszem a legnagyobb
biztonságot, biztatást és támogatást megadni neki. Tudom, hogy ebből az
állapotból kijönni még segítséggel is embert próbáló feladat.
Van, hogy túl nagy az ellenállás és nincs még értelme
lendülni. Ilyenkor, első körben elég, ha szoktatod magad a fejjel lefelé
pozíciókhoz, esetleg külső segítséggel egy kikönnyített kézenállást gyakorolsz,
ahol a saját súlyodnak csak egy részét kapod meg (a tanítvány mögött állva, lábainál felfelé húzva, térddel a lapockáknál betámasztva, a teljes súlyánál tényleg jóval kisebb terhelést kap), miközben maximális biztonság
vesz körül.
Az a tapasztalat, hogy ebben az induló állapotban is lehet
fejlődni.
Az út lényegében ugyanaz, mint azoknál, akik lendülnek, csak
erősen visszafogják magukat. A félelem legnagyobb ellensége a cselekvés, a
cselekvéshez pedig bátor és tudatos döntés kell.
Nem a semmibe ugrunk. Az első lépés az, hogy kezdj el
összpontosítani az instrukcióra. Hová és hogyan teszed le a kezedet, hol
feszíted meg az izmaidat, milyen irányokra törekszel a lábaiddal, hogyan győzöd
le tested ösztönös késztetéseit, amivel a pózt és a mozdulatot igyekszik
elkerülni.
Segítek az érkezés tompításában, ahogy fejlődsz, egyre
kevesebbet.
Többször megtapasztalod, hogy a tested becsap. Mikor
beállítjuk a valódi függőlegest, úgy érezheted, dőlsz hátrafelé, a karodról,
válladról gondolhatod, hogy nem tartanak meg. Mégis, ha a karod egyenes és
függőleges, a rettegett fejre esés elmarad.
Segítek a tartásban. Csak 10 másodperc. A végén kiderül,
hogy 15-ig is bírtad volna. Felszívod magad, és készülsz a 15-re. Pár
pillanatig olyan erősen koncentrálsz, hogy a félelem nem fér hozzád. Mondogatod
az instrukciót magadban, figyelsz a testérzetekre. Megjelenik a tudatosság,
ezzel párhuzamosan csökken benned a félelem.
Sose hitted volna, de talán most először sikerült igazán
győzelmet aratnod a korlátaid felett. A következő órát már szinte várod. Már
nem kell megküzdened a saját ellenállásoddal. Megérint a győzelmi mámor és a
kihívás szele. Egy-egy pillanatra feltűnik előtted az az éned, aki
felszabadultan cselekszik, aki erős, kecses és tudatos. Tetszik a kép. Akarod
ezt a részedet megélni újra és újra. Szemedben izzik az elszántság tüze.
Végre elkezdhetünk igazán dolgozni a lendülettel, de ennek
első pontja furcsa módon nem a fellendülés, hanem a puha érkezés elsajátítása.
Ha már ott az elszántság, ideje felébreszteni a benned lakó
párducot is. Fontos, hogy nem macska, amit az ember már domesztikált, és amely
alkalmazkodott az otthon kényelméhez és melegéhez.
Neked a párduc ereje, ösztönös, öntörvényű, vad és nemes
szelleme kell. Egy párduc nem ismer kompromisszumot és megalkuvást. Egy párduc
teljes mértékben önazonos azzal a minőséggel, amit képvisel. Ha egyszer
belepillantottál a belső párducod szemébe, többé nincs visszaút. Darabokra
akarod szaggatni a félelmet és mindazokat a negatív, önkorlátozó hiedelmeket, melyek
a saját felszabadultságod útjában állnak.
A párduc teljes mértékben élvezi a saját puha és kecses,
végtelenül pontos mozdulatait.
Nem azért nem szeretünk puffani, mert ezzel fájdalmat
okozunk a testünknek. Nem azért nem akarunk puffanni, hogy kíméljük az idegileg
gyenge alsó szomszédot. Azért akarunk puhán, kontrolláltan érkezni, mert így
esik jól.
Minden alkalommal, mikor puffansz, a mozdulat megtörik, és
te energiát veszítesz. Amikor puhán érkezel, a talaj visszaad a bele vezetett
energiából valamennyit. Minden mozdulat pontos és energiatakarékos.
Eljön az az idő, amikor már nem a félelem és az önkorlátozó
hiedelmek állnak az utadba, hanem a teljes mozdulatra kiterjedő tudatosság
hiánya.
Volt róla szó, hogy nem csak kezdő szinteken lehet
puffanva-zuhanva érkezni kézenállásból, hanem később, magabiztosabb szinteken
is. Itt már a figyelmetlenség, a türelmetlenség és kapkodás a fő ok.
Egy kézenállásnak nem akkor van vége, amikor kibillensz az
egyensúlyból, hanem akkor, amikor megérkeztél állásba.
Felütheti fejét egy olyan illúzió, hogy, ha kibillenéskor
fejben már a következő kézenállásnál tartasz, azzal időt takarítasz meg. A
valóság ennek épp az ellenkezője. Azzal, hogy fejben előre rohansz,
elszalasztod a pillanatot, hogy megéld az érkezést és megadd magadnak a puhítás lehetőségét. A puffanáskor
energiát vesztesz, így a következő lendülést már eleve nehezebben fogod
indítani. Ehhez még hozzájön a kapkodás, ami még pontatlanabbá teszi a
mozdulatot.
A lendülés megint nem sikerül. Nekifutsz még párszor, de
egyre csak frusztráltabb és türelmetlenebb leszel. Azt hiszed, keményen
dolgozol a kézenállásodon, valójában azonban csak egy hibát gyakorolsz.
Ehelyett sokkal célravezetőbb stratégia, ha megállsz és időt
adsz magadnak, hogy fejben korrigáld a hibát. Pihensz, és felszívod magad az
újabb lendülésre. Visszaépíted a nyugalmat és az összpontosítást. Elképzeled,
ahogy tökéletesen, könnyedén és elegánsan kivitelezed a pozíciót. Aztán már
csak a mozdulatra koncentrálsz, meghozod a döntést és cselekszel.
Sem félelem, sem gondolatok nem férnek hozzád. Benne vagy a
testedben a mozdulat elejétől a végéig. Ez a jelenlét egy olyan meditatív
állapotba visz, melyben sokkal nagyobb eséllyel tudod a megfelelő,
lendületkorrigáló technikákat alkalmazni, ha az kicsire vagy túl nagyra
sikerülne.
A félelemtől és a türelmetlenségtől függetlenül van még egy
jelenség, mely gyakran együtt jár a puffanó érkezésekkel. Ez a jelenség a
középpont érzékelésének és használatának hiánya.
Kívülről az látszik ilyenkor, hogy a tanítvány derékban
ellenáll a mozdulatnak. Miközben a felsőtest és a lábak próbálnak függőlegesbe
kerülni, a test középpontja pont az ellenkező irányba mozdul el. Ha egyébként
nagy az elszántság, a tanítvány a lendületet fokozza, de ezzel csak azt éri el,
hogy a középpontja még jobban ellenáll a mozdulatnak, olyan hatást keltve,
mintha derékban ketté akarná törni a saját testét, erős C-betűt formálva. Van egy részed belül, aki foggal-körömmel ragaszkodik a biztonságot jelentő talajhoz.
Ez a fajta gyakorlás többet árt, mint használ. Ilyenkor
érdemes előszedni a középpont erősítő és tudatosító gyakorlatokat.
Sokat segíthetnek ebben a különböző állatmozgások, mint a
tigrisjárás, a macska vagy a különböző béka ugrások. Ezekben a mozgásformákban
mind a négy végtag a talajon van, és a rajtuk való precíz testsúly elosztással
megy a játék.
Ezen kívül segíthetnek még azok a trükkösebb hasizomgyakorlatok, melyekben a hasizmok a széles hátizommal is összedolgoznak (pl: a
zombi-press eleje, még a kézenállás előtti rész). Ezek a mozdulatok erős középpont érzékeléssel járnak,
illetve, ahogy próbálod őket egyre jobban kivitelezni, kénytelen vagy a
középpontodat is egyre jobban felébreszteni.
Amikor nagy elszántsággal, de belső ellenállással lendülsz,
a tested középső része kívül esik nem csak a látótereden, de a tudatosságodon is.
Talán más életterületekről is ismerős lehet ez a működés.
Nagy energiával beleugrani egy megoldandó helyzetbe úgy, hogy
épp a lényeget nem veszed észre.
Vitás szituáció munkatársakkal vagy épp
a családon belül valakivel. Mennyire vagy rugalmas, illetve mennyire tudod
tartani a határaidat? Mennyire tudod képviselni a saját érdekeidet, mennyire
tudod megőrizni a magabiztosságodat, a lelki nyugalmadat egy esetleges konfrontáció
közben?
Van-e olyan hely (nem csak kívül, hanem magadban is), ahol
biztonságban érzed magad, ahová vissza tudsz vonulni erőt gyűjteni és rendeződni,
ha épp erre van szükséged? Ezek a kérdések mind, mind összefüggenek a külső-belső
középpont érzékeléssel.
Kézen állni jöttél, de közben ez az elakadás sokkal nagyobb
és fontosabb dolgokra hívhatja fel a figyelmet. A középpont érzékelés hiánya
nagyon sok esetben együtt jár az erős félelemérzettel. Érdemes ilyenkor megnézni,
van-e az életedben olyan terület, ahol félelemtől motiváltan cselekszel.
- Azért maradsz ott egy munkahelyen, amit utálsz, mert félsz, hogy nem találsz jobb állást?
- Azért maradsz benne igazságtalan helyzetekben, azért nem állsz ki magadért, mert félsz, hogy kirúgnak?
- Azért maradsz benne egy bántalmazó párkapcsolatban, mert félsz, hogy egyedül maradsz?
Sorolhatnám még ezeket a kérdéseket, de könnyen lehet, hogy
azért félsz, és azért vagy bizonytalan, mert még nem találkoztál a
középpontodban rejlő belső erővel.
Egyszerűbb meditációs gyakorlatok is segíthetnek ebben. Az
első lépés azonban az, hogy legyél újra fontos önmagad számára. Oldd meg, hogy
legyen megint én-időd, ami csak a tiéd. Ilyenkor nincs munka, nincsenek családi
kötelezettségek, csak Te vagy. Erre az időre elfelejted a ’KELL’ szót.
Gyújtasz egy mécsest, esetleg füstölőt, szólhat zene, amitől
megnyugszol, majd a figyelmedet előbb a lélegzetedre, később a tested középpontjára
(kb 2 ujjal a köldök alatt) irányítod.
Megcsinálhatod ezt jóga után, savászana közben
fekve vagy akár utazás alatt is. Jó, ha nap közben egyre többször eszedbe
jut.
Az igazi vizsga helyzet az, ha egy számodra kellemetlen
helyzetben is ide tudod hozni a fókuszt. Különleges lehetőség, ha akkor
alkalmazod, amikor épp valaki manipulálni próbál. Mindig, mikor érzed, hogy
kezdik aláásni az önbizalmadat, félelem keltéssel vagy egyéb módszerekkel,
visszahozod a fókuszt önmagadra.
Ha eddig folyamatosan célpontja voltál a manipulatív
embereknek, egy idő után azt veszed majd észre, hogy ez a minőség kezd kikopni az életedből. Helyette megjelennek a tiszta helyzetek, a kölcsönös tisztelet és az
egyre több mindenre kiterjedő tudatosság.
A figyelmed a testeden belül is újabb területeket kezd el
meghódítani. Egyszer csak ráérzel a megfelelő lendület használatra és nem
érted, eddig miért nem így csináltad.
A tested integrált, egy irányba való
erőkifejtést végez. Lendülésnél a medencéd is a fej fölé törekszik, nem
gátolja, hanem segíti a lábak munkáját. Így meglepően kevés is elég ahhoz, hogy
könnyedén függőlegesbe kerülj.
A jelenléted egészen feltölt. Már nem a lendület a fő téma,
hanem az egyensúly. Visszatérhetnek az állatmozgások, most viszont már egész
más célt szolgálnak, mint eddig. Vége a darabosságnak és a fáradt nyögéseknek.
Megjelenik a felszabadultság és a játékosság. A mozdulatokat egészen
folyékonyan kötöd át egymásba.
Végre megélheted magadban a párducot, a puhán és hang nélkül
mozduló, kecses ninja-macskát.
Még hosszú út áll előtted, tanulásod azonban már a félelmeken
túl zajlik, a játékos önfelfedezés birodalmában.
Jó gyakorlást és izgalmas, önismereti utat kívánok Barátom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése