Alkalmazott meditáció

Ha valaki megkérdezi, mi is az a meditáció, még mielőtt alaposan leoltjuk műveletlensége miatt, jusson eszünkbe, hogy ezt a lassan teljesen elcsépelt kifejezést mennyi mindenre használjuk. A szigorú légzésfigyeléstől kezdve a bambuló álmodozásig eléggé széles a skála.

Sokféle megközelítés, technika és motiváció forog közszájon e témában, így hát úgy döntöttem, megírom én is a magam verzióját.

Mindenekelőtt tisztázzuk a célt. Számos egyéb áldásos mellékhatása mellett, a legfontosabb hozadéka az egyre stabilabb lelki béke. A lelki béke egy olyan dolog, ami nélkül az első sarokig sem jutunk el. Lelki béke nélkül végezni bármilyen tevékenységet olyan, mintha felfelé akarnánk haladni egy lefele tartó mozgólépcsőn.

Nincs ebben semmi misztikus, ezoterikus katyvasz. Egyszerűen önmaga ellen dolgozik, aki feldúlt, vagy zilált tudatállapotban lát munkához. Még a legegyszerűbb, rutin mozdulatokban is megugrik a hibalehetőség, ha nem vagy ott, mikor csinálod. Ismered azt, az állapotot, mikor bármihez nyúlsz, kiesik a kezedből? Máskor pedig számodra ismeretlen területen is könnyedén sikert aratsz.

Akkor megy jól egy tevékenység, ha rá vagy hangolódva, ha fontos számodra annak a munkának a minősége.

Mikor megértettem, hogy nem úszhatom meg a Nagyival való 2 és félórás piacozást, úgy döntöttem, hogy megadom magam a helyzetnek. Minden ellenállásomat elengedtem, s egyszer csak bevillant a híres zen mondás: „Meditációra legalkalmasabb hely a piactér…” Ha mást nem is, azt legalább megértem most, mit is szeret a Nagyi annyira a piacozásban”. 

Szemében szent őrület ég, ahogy beleveti magát a Vásárcsarnok forgatagába.

Elengedek hát egy nagy sóhajjal minden más lehetőséget, amire egyébként, a drága időmet fordíthatnám, és ráhangolódok a Nagyira. Most ez a legfontosabb, és mienk a világ összes ideje. Ahogy igyekszem utolérni a piac, lüktető labirintusában otthonosan közlekedő nagyanyámat, rá kell döbbenjek, hogy rengeteg érdekes dolog vesz itt körül. Hirtelen, mintha egy másik világ szippantana be, máris ott jártunk a hentes pultok között, körülöttünk a pocakos, vörhenyes arccal szuszogó hazánk gyermekével és egy falkára való éhes nyugdíjassal. 

Miközben a bomló, nyers hússzag keltette hányingerrel küzdök, még pont sikerül kiszúrnom a meditatív egykedvűséggel cigarettázgató, alkoholista Ödi Bácsit is, a hely örökös díszletét, és hivatásos bodhiszattváját (vagy „bolti szarkáját”, ahogy a Buddhista fősulin elterjedt, tréfás szólás tartja…). Ilyen arcokat minden kocsmában lehet találni. Ha megkérdezed őket az élet értelméről, vagy csak arról, mire gondolnak, miközben idült arccal a semmibe révednek, biztos lehetsz benne, hogy olyan választ kapsz, amin jó ideig lehet majd gondolkodni.

 

Mire rosszullétemet legyőzve magamhoz térek az undortól, Nagyi diadalmasan közli, hogy mehetünk, mert „ennél szebbet is találunk olcsóbban.” Folytatjuk hát utunkat a piac útvesztőjében.  Szinte sajnálattal tekint a „szegény sorban állókra”, majd, mintha egy misztériumot fedne fel, így szól: „Ez az én titkos helyem. Itt a legolcsóbb, a Sanyi Bácsinál.” És valóban, megérkezvén új helyszínünkre, máris láthatjuk a csúfos véget ért jószágok különböző fellógatott alkatrészei mögött huncutul mosolygó, szikár 70-es férfiút, Sanyi Bácsit. Füle 

mögül ceruza kandikál ki, mint a szakiknak, a hentesbárdot meg úgy forgatja, hogy az ókori Róma bármelyik arénájában is nyugodtan megállná a helyét a gladiátorok között. J

Úgy látszik, közben immunissá válhattam a szagokra, mert immár gyermeki kíváncsisággal szemlélem az állatok le és kivágott, külső és belső részeit. Be kell, valljam, sok ismeretlen tartozék is került a szemem elé a nagy bámészkodásban. Mikor Nagyitól kérdezem, melyik, micsoda, láthatóan felcsillan a szeme, amiért végre az Ő területén járunk. „No, ha vidéken nőttél volna fel, ez most mind nem lenne kérdés…” (Valószínűleg úgy vágnám a disznót, mint matek zseni a számtanpéldát.)

„Az ott a zuzája, az meg a mája.” Végül létrejön az alku, és mi elhagyjuk a csirkelábakkal szegélyezett, titkos birodalmat.

Ugyan így megtaláljuk a legolcsóbb és legszebb zöldségeket („jó lesz a tyúklevesbe”), majd, egy másik félre eső pultnál megtaláljuk Karcsi Bácsit, aki nem más, mint a fűszer paprikák tótum faktuma. Minden-tudó mosollyal néz ránk paprikával jól-betárazott asztala mögül, s mikor kérdezzük mi a mai felhozatal, pödör egyet gigantikus, harcsa bajszán és így szól: „Van édes, van csípős és van erős...” Mi végül a „Keceli Dinamit”- névre keresztelt halálos méregből vásárlunk egy csokorra valót. „Ezt vidd el Öcsédnek, hálás lesz érte…” Mondja Nagyi, némi kajánsággal a szemében.

Mikor végül elbúcsúztunk, és én elindulok hazafelé alaposan megpakolt kosarammal, arra gondolok, hogy tulajdonképpen egész gyorsan elszaladt az idő, és még jól is szórakoztam.

Színházi, karakter-tanulmánynak sem volt utolsó, ez a kis piactúra.

A kérdés azonban jogos: mi köze van mindennek a meditációhoz?

Nos, a válasz bővebb kifejtése valószínűleg egy következő blog témája lesz, annyit viszont leszögezhetek, hogy, ha a szituációt hárítva menekülni próbálsz, garantáltan elveszíted a lelki békédet.

Egy elkerülhetetlen helyzetben, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy megpróbálod elkerülni. Ehelyett, amire törekedned érdemes, az a körülmények minél tökéletesebb elfogadása, hisz nem véletlenül, hanem tanítási célzatból dobta azt eléd az élet.

Minden komolyabb elengedést megelőz egy nagy sóhaj. A belégzés az elfogadás, a kilégzés az elengedés. Éppen ezért, a meditáció alapja a lélegzet. Innen indulsz ki, és ide érkezel meg egy gyakorlás alatt. A lélegzet lenyugtatása és finomítása által hangolod a tudatot, az aktuális helyzet teljes mélységében való átélésére, bármilyen helyzetről legyen is szó.

A lélegzeten keresztül találkoztam azokkal a szagokkal, amik bőven túl voltak a komfort zónámon, és ezért a tudatban legyőzendő ellenállás lépett fel hányinger formájában. Az ellenállást pedig úgy lehet a legkönnyebben legyőzni, ha belemész (ez színészi munkában is jól-bevált eszköz). Mivel nem volt hová menekülni, csak előre mehettem. Előre, bele a szagba, a látványba, bele az élménybe. A lélegzetem magától lelassult, néhány pillanatra, még a körülöttem zajló dolgok is mintha lassított felvétel bejátszásaivá változtak volna.

Az ellenállás, mivel hatástalan volt, elillant, és a tudat egy pillanat alatt magáévá tette az élményt. A lélegzet maradt lassú és finom, a tapasztalás pedig kontrolált. Eltűntek a nevek, megszűntek az elme által kreált kategóriák. Minden az volt, ami. A csirke tartozék, a zöldség, az emberi beszéd okozta egységes morajlás, az orromat megcsapó cigaretta füst és alkoholszag, mind nem volt más, mint a helyzet természetes velejárója. Nem váltott ki ellenállást. Egyszerre voltam kint és bent. Béke volt. Én magam voltam a béke, ítéletek, félelmek, sóvárgás, vágy, elutasítás, és tompaság nélkül. Az élet akadálytalanul folyt át rajtam.

Hány olyan helyzet jön szembe veled nap, mint nap, ahol ez a képesség akár életet is menthet?! Mennyi ártalmas következményt lehet elkerülni, pusztán azáltal, hogy megadod magadat, és eggyé válsz a helyzettel? A lélegzeted figyelése és finomítása által kapcsolatot teremtesz önmagad és a körülötted történő dolgok között, és így csodálatos módon alakíthatod a kibontakozó szituációt.

A számtalanféle, rendelkezésre álló, meditációs technika közül azt érdemes leginkább gyakorolni, amelyet éles helyzetben is alkalmazhatsz. Bevezetésnek ezért azt ajánlom, légy jelen és lélegezz tudatosan minden tevékenységedben, különösképpen azokban, amelyeket nem szeretsz. Így a tudatod elevenné és fogékonnyá válik a további gyakorlatokra, visszajelzés pedig az életből érkezik.

Kitartó, eredményes gyakorlást és élvezetes, éber jelenlétet kívánok. 

Szent őrültek

Pár nappal ezelőtt a Nemzeti Galériában jártam, és gondoltam, ha már ott vagyok, megnézem kedvenc szobromat: Dózsa Györgyöt. A jó 3 méteres bronz szobor most is lenyűgözött.  Ahogy izzó vastrónján ül, húsa csontjára ráégve, fél karja leszakadva, önkéntelenül is tiszteletet parancsol. Egész lénye törhetetlen akaratot fejez ki. Mikor először láttam, majdnem leborultam előtte.

A legenda szerint, mikor kivégezték, úgy tették próbára az általa vezetett parasztokat, hogy mindazokat, akik megégetett húsából haraptak, hazaengedték, a többieket meg karóba húzták.

Kíváncsi vagyok, milyen volt az arány. Persze volt, aki harapott, mert az élete fontosabb volt, mint a becsülete, vagy egyszerűen csak megijedt a karótól. Dózsa ekkor, a legenda szerint csak ennyit mondott: „Kutyákat neveltem, nem parasztokat…”

Sokat gondolkodtam én is ezen a dilemmán. Vajon mit tennék, ha nekem kellene döntenem. Harapok, vagy meghalok? Élet becsület nélkül, vagy becsület élet nélkül (nem utolsó sorban fájdalmas kínhalállal)?

Ez most csak egy játék, hisz manapság ritka az efféle szituáció. Azt is tudjuk azonban, hogy áldozat és kockázat vállalás nélkül nincs siker.

A történelem során számtalanszor előfordult, hogy valaki kockára tette az életét. A kérdés nem is az, túlélte-e a kalandot, hanem az, hogy megérte-e. Az életünket kockára tenni csakis olyan dologért szabad, ami fontosabb, mint az életünk. Ez az igazi bátorság. Ha olyan dologért kockáztatjuk az életünket, ami nem éri meg, azt inkább vakmerőségnek, vagy egyszerűbben szólva hülyeségnek nevezzük.   

Ha Jézus csak egy kicsit is visszafogja magát, vagy megijed a farizeusoktól, ma könnyen lehet, hogy nem lenne kereszténység. Felismerte a küldetését, és végig is csinálta. Tudta jól, mi vár rá, de nem hátrált meg. Felismerte, hogy az életének az értelme túlmutat az életén, és meghozta a döntést.

Persze nem mindenki lesz híres, aki feláldozza magát egy szent célért, de az igazán „őrültek” amúgy sem a hírnévre gyúrnak.

Egy kényszer hajtja őket, hogy végig csináljanak valamit, nem számít mi a vége.

A legtöbben örökké mérlegelünk, latolgatjuk az esélyeinket egy, egy vállalkozásban. Nem merünk fejest ugrani az életbe, pedig minden egyes pillanat, amiben nem merünk dönteni, örökre elillan, és valaki más dönt majd helyettünk. Sokszor még olyan egyszerű dolgokban sem merünk döntést hozni, hogy részt veszünk-e egy jóga, tánc, akrobatika vagy bármilyen készségfejlesztő órán. Vannak, akik képesek elmenni egy mozgásos tréningre úgy, hogy ők nem állnak be, csak nézik… Még azt sem tudják eldönteni, hogy megbíznak-e a tréning vezetőjében vagy sem. Ha megbízom benne, elmegyek és beállok, ha nem, oda sem megyek. Ennyi kockázatot az embernek kell tudni vállalnia, egyébként meg, ha hallgatunk a megérzéseinkre, biztosan nem csalódunk.

A bolond és az őrült között sok hasonlóság van. Mind a kettő felismeri, hogy, ami körül veszi, az nem valóság. Tudják, hogy minden, amitől félhetnek, illúzió. Egyik sem fél éppen ezért senkitől és semmitől. A bolond azonban nem akar forradalmat. Csendben mosolyog csak, néha kigúnyolja azokat, akik túlságosan komolyan veszik magukat, röhög magán és mindenki máson, végtelenül bölcs, és ha csak kicsit is figyelünk rá, tanít minket. Nincs különösebb célja, úgy boldog, ahogy van. Megvilágosodott.

Ezzel szemben az őrültet mindig hajtja valami. Megszállott módon képvisel egy olyan célt, ami rendszerint tiszteletteljes rettenetet vált ki az úgymond normális emberből. Érdekes módon mikor ezek az emberek mégis célt érnek, a normális emberek irigylik őket a legjobban. Azok, akik ennél jóval kisebb dolgokban sem hoztak soha semmilyen áldozatot.

Ha megnézzük Jimi Hendrix-et, John Butlert, Tommy Emmanuelt, vagy valamelyik igazán megszállott profi zenészt (de hozhatnék színészt, artistát vagy képzőművészt is nyugodtan), biztos, hogy találunk olyan pillanatokat, amikor szívesen lennénk a helyükben. Amikor azt szeretnénk átélni, amit ők. Csak kevesen látják, hogy a tehetség mellett micsoda munka van abban, amit csinálnak. Megdolgoztak, megszenvedtek a sikerért, és valószínűleg számtalanszor lett volna rá mód, hogy feladják.

Nekem, mikor egy ötletemre azt mondják: „micsoda őrült ötlet”, csak még jobban megjön hozzá a kedvem.

Az őrülteket onnan is fel lehet ismerni, hogy az életüket elképesztő szenvedéllyel élik. Egyszer Mohamed így szólt a feleségéhez: „Bár nagyon vágyom rá, hogy Veled töltsem az éjszakát, Allah hív. Nem bánod-e, ha imával töltöm inkább, a csillagos ég alatt?” Erre a feleség ezt a választ adta: „Bár nagyon vágyom rá, hogy velem töltsd az éjszakát, még jobban vágyom arra, amire Te vágysz.” Most is beleborzongok az alázatnak e rendkívül szenvedélyes és tiszteletet parancsoló megnyilvánulásába. Ez az, amikor a saját fontosságom eltörpül a szent cél fontossága mellett. Akármilyen kényelmetlenségekkel jár is, a küldetését nem tagadhatja meg egy igazi megszállott.

Ha megnézem, milyen emberek szerepelnek a példaképeim között, máris találok kettőt, aki most is száműzetésben él. Az egyik a Dalai Láma, a másik Thich Nhat Hanh (vietnámi, zen buddhista szerzetes). Mindketten béke Nobel díjat kaptak. Folyamatosan azon dolgoznak, hogy kinyissák az emberek szemét és szívét. Ezreket tanítanak, előadásokat tartanak a világ minden táján, de a saját hazájukból előzték őket. Nyilván körülöttük is mindig voltak, akik megpróbálták őket „jobb belátásra téríteni”.

Mindig fogsz olyat találni, aki a józanész érveivel dolgozik majd azon, hogy lebeszéljen az álmaidról. „Arról ne is álmodj!” „Szállj le a földre!” „A realitás nem ez…” „Tanuld meg hol a helyed!” „Eljön majd az idő, mikor neked is be kell dugnod a nyakadat az igába.” Soroljam még?! Hihetetlen, miket bírnak az úgymond normális emberek mondani… Nyílván arról van szó, hogy nekik nem sikerült, és féltenek téged nehogy Te is pofára ess, mint ők. Meg hát hogy is nézne ki, ha neked összejönne az, amit ők meg sem mertek próbálni. Erősen nyugtalanító hatással lenne rájuk a sikered…

A kis emberek mindig féltek a nagy emberektől. Aki mer álmodni, az veszélyes. Aki követi az álmait, az felkavarja a jól megszokott állóvizet. Nyugtalanságot kelt. Rég elnyomott énünk szépen elkezdi felszínre hozni a jogos kérdéseket: „Lehet, hogy én is többre vagyok képes, lehet, hogy én is megérdemlek egy esélyt, lehet, hogy van értelme az életemnek?”

Már nem olyan egyértelmű, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. Ekkor már felütötte fejét a gondolat, hogy bizony, az életembe nekem is van beleszólásom! Van felelőségem. Van dolgom. Van küldetésem, feladatom, sorsom, ami elől nem lehet elmenekülni. Mindezt lehet hárítani, vagy lehet felvállalni, és beteljesíteni.

Hallottam néhány tibeti szerzetesről, akik bementek a harlemi gettóba meditálni, mantrát recitálni. Azt vették a fejükbe, hogy megtisztítják azt a fájdalmas, szeretetnélküli energiát, ami ott beette magát a kopott falak közé. A lakók, először csak szidalmakat szórtak rájuk. Mikor látták, hogy őket ez nem zökkenti ki, leköpték és levizelték őket. Mikor látták, hogy ez sem használ, már fegyverrel próbálták őket fenyegetni. A szerzetesek azonban csak folytatták a meditációt, míg végül találkoztak a tekintetek. Csodálatos pillanat lehetett. A rettegésben és erőszakban élő gettólakó belenéz a félelemnélküli, szeretetet, tudatosságot és erőt sugárzó szempárba. Az egyiknek fegyvere van, a másiknak viszont hatalma. Jön még a megszokott minta, de az hirtelen egy olyan erővel találkozik, ami felold minden korábbi bevésődést. A lélek merev, berozsdásodott rétegei fellazulnak, majd eltávoznak, és a régi tiszta, ősi felületek végre levegőhöz jutnak. A lélek újra lélegezni kezd. A történet vége az, hogy végül az egész Harlem együtt mantrázott. 

Nálunk is van azért egykét hely, ahol jót tenne hasonló akció. Bohóc doktorokra nem csak beteg gyerekeknek van szüksége. Én simán alkalmaznám őket munkanélküli hivatalban, bíróságon, bankokban és mindenhol, ahol a dolgok fontosabbak, mint az ember. Mindenhol, ahol csak egy szám vagyok.  

Néha megtörténik, hogy egy rákos beteg, akiről az orvosok már nyíltan lemondtak, csodálatos módon mégis meggyógyul, azaz meggyógyítja magát, amivel szinte felháborítja az őt korábban kezelő dokikat. Halottam egy ilyen beszélgetésről. „Maga még él?”- kérdi az orvos. Mire az ex-beteg: „Baj, doktor úr?”

Ne hagyd, hogy lebeszéljenek az életedről! Inkább hallgass az őrültekre!

India üzenete...

Sokan kérdezik tőlem, mit adott nekem India spirituálisan. A válasz nem könnyű, hiszen alapvetően elvárás nélkül indultam neki, és a tisztuláson kívül, a jógával sem volt különösebb célom. El is gondolkodtam rajta, miért pont nekem sikerült kijutnom, mikor soha életemben nem vágytam Indiába. Sokan csak álmodnak erről, és irigykedve nézték a "piszok mázlistát". :)

Elindultam hát, ha már így szembejött a lehetőség, és igyekeztem nyitott szemmel járni.

Több érdekes megfigyelésem is volt az „indiai” emberrel kapcsolatban, és ezeket akaratlanul is összehasonlítottam azzal, amit itthon szoktam tapasztalni.

Ami nagyon hamar feltűnt, hogy nem látok szomorú embert. Elképesztő gazdagságot és szegénységet találsz egymás mellett, de az emberek általában mosolyognak, akármilyen kasztból származzanak is. Aztán ennek az oka is kitisztult előttem. Nálunk egy ember hosszú évekig depressziózhat, anélkül, hogy komolyabb problémája származna ebből…

Indiában, ha lógatod az orrodat, ha elveszíted a hitedet és az önbizalmadat, az első sarokig sem jutsz el, mert lehúz a rahodár, kifoszt a majom, elgázol a tehén. Indiában a szomorú ember halott. A depresszió életveszélyes. Olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, ha életben akarsz maradni.

A másik érdekes tény, hogy ott még a koldusnak is olyan öntudata van, amilyen nálunk maximum a politikusoknak lehet. Mindenki 100 százalékosan tisztában van a saját érdekével, és azt mindhalálig képviseli, mert nincs más, aki képviselje helyette. A gyengébb elpusztul, és a gyengét senki sem sajnálja, mert tudják, hogy nem méltó az életre. Ha élni akarsz, erősnek kell lenned. Gabival egyszer találtunk egy kölyökkutyát, akit elgázolt egy autó, és így lebénult a hátsó lábaira. Szerettünk volna segíteni rajta, de a jóga tanárunkon kívül senki sem értette miért. Mindenki látta az út mentén vonyító, tehetetlenül vergődő kicsi jószágot, de együtt érző tekintetet sehol sem láttunk. A kiskutya hosszú és gyötrelmes szenvedés után természetesen elpusztult, és mi annyit tehettünk csak érte, hogy lélekben vele vagyunk, és jó utat kívánunk neki.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ottaniak teljesen szívtelenek. Valószínűleg egyszerű önvédelemről van szó. Tudják, hogy nem tudnak segíteni, és ha magukévá teszik a látvány fájdalmát, elgyengülnek, és az első sarkon átveri őket valaki.

Érdekes volt azt is látni, mennyire másként működnek a különböző kasztú emberek. A koldusok, rahodárok és dzsungel-lakók tekintetében időnként szinte állati sötétséget lehet felfedezni. Ezek az emberek teljesen kontroll nélkül igyekeznek habzsolni minden élvezetet, ami szembejön velük, mert kitudja, mikor lesz rá megint lehetőség. Hasonló energiájuk van, mint a majmoknak.

Vannak kereskedők, akik büszkék portékájukra, és hol tiszteletteljes alázattal, hol ravaszkodó kíváncsisággal szemléltek minket, próbálván ráérezni, vajon milyen üzletet lehet velünk kötni.

Ebben a hol zavaros, hol erőszakos, vagy egyszerűen csak kíváncsi tekintetű tömegben a bráhmin, azaz papi származású emberek szinte ragyognak. Olyan értelem csillog a szemükben, ami önkéntelenül is fölébe helyezi őket a többieknél. Kifinomultak, választékosak kommunikációban és öltözködésben egyaránt, ugyanakkor sugárzik belőlük az erő. Az ilyen típusú emberek vendégszeretete szinte kínosan túláradó. Egy életre leköteleznek a nagylelkűségükkel és a figyelmességükkel.

Azt tudtam, hogy az indiaiak annyira kasztokban gondolkodnak, hogy a külföldit is ez alapján osztályozzák. Engem is sokszor „bemértek”, és az esetek nagy többségében szemlátomást „harcosként” definiáltak. Ezzel nem is volt bajom, hisz a Buddha is harcos kasztból származott. J Sok féle emberrel találkoztam már akkor, csak valahogy a saját kasztomból valók nem jöttek szembe velem. Egyszer aztán, mikor éppen elefánt lesre indultunk a dzsungelben, találkoztunk néhány bangalore-i diákkal, akik szintén hasonló célból várakoztak a lótusszal benőtt tó partján. Egyikükkel halkan, hogy ne csapjunk zajt, beszélni kezdtem. Kevés szóval, inkább tekintettel kommunikáltunk. Az első pillanattól fogva egyenrangúak voltunk, és a másik tekintetében egymás erejének kölcsönös tiszteletét éreztük. Csak azért jöttünk ki, hogy lássuk az elefántokat, de ott és akkor vadászok voltunk. Harcosok voltunk, akik lesben állva várják az ellenfeleiket. Különös egy találkozás volt, az biztos. Mintha az indiai énem ült volna ott mellettem.

Ami kis hazánkhoz képest még nagyon más odakint, az, az élet intenzitása. Minden étel tobzódik az ízekben. A méreg erős az alap, de van olyan is, mikor ezen kívül még egyszerre érzed az édeset, a sósat, a keserűt és a savanyút (nemzeti büszkeségük a szambár…). Szeretik az egészen vad színeket, és nem bírják a csendet (a buszon a kötelező duda mellett egyszerre sípol minkét kalauz, az emberek ordítanak és természetesen teljes hangerőn megy az elmaradhatatlan, se-füle, se-farka bollywood film!)

Nekem mindenképp túlzásnak tűnt ez a fajta életmód, de az is túlzás, ami itthon van…

Nálunk az emberek vagy egyáltalán nem gondolkodnak, vagy folyamatosan hülyeségekre gondolnak. Egyfolytában gyengítjük, butítjuk, tompítjuk magunkat. Nem mi értékeljük az életünket, hanem mások, és célok helyett homályos elképzeléseket táplálunk. Szánalmasan belenyugszunk jobb esetben középszerű életünkbe, mert úgy gondoljuk, nem tehetünk mást. Száz számra dobáljuk a kifogásokat, ha az a kérdés, miért nem azt tesszük, amit igazán szeretnünk. „Már öreg vagyok, nincs időm rá, hogy önmagam legyek, mert dolgoznom kell.” „Gyenge vagyok, béna vagyok, nincs pénzem (ezt sokszor olyanok is képesek kimondani, akiken csak a ruha több, mint 100 ezer forint!), nem értek semmihez, nem ismerek senkit, Magyarországon ebből úgysem lehet megélni, stb.” Úgy szórjuk a kifogásokat, mintha fizetnének érte!

Nálunk a fiatalok túlnyomó többsége elveszítette, vagy mélyen elásta a fantáziáját és a kreativitását. Szolga-lelkűen követik az éppen aktuális, hordhatatlan divatot, és komolyan azt képzelik, ez majd valódi státuszt ad nekik. Sugárzik róluk a nagyképűség, de egészséges önbizalma csak nagyon keveseknek van. Ciki a mozgás, egész nap a net előtt ülnek, az életük pedig üres, céltalan és unalmas. (A facebook ezzel van tele…)

Alszunk. Egy nyugdíjasban több az életerő és a motiváció!

16 évesen én is elég sokat ittam, de tele voltam világ-megváltó gondolatokkal. Ma alig látok olyan fiatalt, akinek valódi fény lenne a szemében. Pedig ott van bennük a lehetőség. (Egyik misszióm pont ez, hogy felébresszem a bennük lappangó tehetséget, fantáziát és kreativitást.)

Miért van az, hogy 30 alatt szinte senki sem jógázik, az akrojógától pedig sokszor még a jógások is félnek? Hányan akartak gyerekkorukban színészek, színésznők lenni, most meg rettegnek a színpadtól. A közönség előtti szereplés a legtöbb ember kollektív rémálma. Vágyunk rá, hogy kiálljunk a társaink elé, és mondjunk valami őszintét, de aztán inkább csak lemondó sóhajjal legyintünk egyet. Mikor hittük el, hogy ennyire értéktelenek vagyunk?! Mikor húztuk le a vécén az álmainkat?!

Úgy viselkedünk, mint akik azt hiszik, hogy örökké élni fognak. A halálos ágyunkon már késő lesz önmagunknak lenni. 

Ébresztő! Meg fogunk halni. Ez India üzenete.

Poroljuk hát le az álmainkat, mossuk meg az arcunkat jéghideg patak vízzel, és ébresszük fel a bennünk rejlő lehetőségeket!