Szent őrültek

Pár nappal ezelőtt a Nemzeti Galériában jártam, és gondoltam, ha már ott vagyok, megnézem kedvenc szobromat: Dózsa Györgyöt. A jó 3 méteres bronz szobor most is lenyűgözött.  Ahogy izzó vastrónján ül, húsa csontjára ráégve, fél karja leszakadva, önkéntelenül is tiszteletet parancsol. Egész lénye törhetetlen akaratot fejez ki. Mikor először láttam, majdnem leborultam előtte.

A legenda szerint, mikor kivégezték, úgy tették próbára az általa vezetett parasztokat, hogy mindazokat, akik megégetett húsából haraptak, hazaengedték, a többieket meg karóba húzták.

Kíváncsi vagyok, milyen volt az arány. Persze volt, aki harapott, mert az élete fontosabb volt, mint a becsülete, vagy egyszerűen csak megijedt a karótól. Dózsa ekkor, a legenda szerint csak ennyit mondott: „Kutyákat neveltem, nem parasztokat…”

Sokat gondolkodtam én is ezen a dilemmán. Vajon mit tennék, ha nekem kellene döntenem. Harapok, vagy meghalok? Élet becsület nélkül, vagy becsület élet nélkül (nem utolsó sorban fájdalmas kínhalállal)?

Ez most csak egy játék, hisz manapság ritka az efféle szituáció. Azt is tudjuk azonban, hogy áldozat és kockázat vállalás nélkül nincs siker.

A történelem során számtalanszor előfordult, hogy valaki kockára tette az életét. A kérdés nem is az, túlélte-e a kalandot, hanem az, hogy megérte-e. Az életünket kockára tenni csakis olyan dologért szabad, ami fontosabb, mint az életünk. Ez az igazi bátorság. Ha olyan dologért kockáztatjuk az életünket, ami nem éri meg, azt inkább vakmerőségnek, vagy egyszerűbben szólva hülyeségnek nevezzük.   

Ha Jézus csak egy kicsit is visszafogja magát, vagy megijed a farizeusoktól, ma könnyen lehet, hogy nem lenne kereszténység. Felismerte a küldetését, és végig is csinálta. Tudta jól, mi vár rá, de nem hátrált meg. Felismerte, hogy az életének az értelme túlmutat az életén, és meghozta a döntést.

Persze nem mindenki lesz híres, aki feláldozza magát egy szent célért, de az igazán „őrültek” amúgy sem a hírnévre gyúrnak.

Egy kényszer hajtja őket, hogy végig csináljanak valamit, nem számít mi a vége.

A legtöbben örökké mérlegelünk, latolgatjuk az esélyeinket egy, egy vállalkozásban. Nem merünk fejest ugrani az életbe, pedig minden egyes pillanat, amiben nem merünk dönteni, örökre elillan, és valaki más dönt majd helyettünk. Sokszor még olyan egyszerű dolgokban sem merünk döntést hozni, hogy részt veszünk-e egy jóga, tánc, akrobatika vagy bármilyen készségfejlesztő órán. Vannak, akik képesek elmenni egy mozgásos tréningre úgy, hogy ők nem állnak be, csak nézik… Még azt sem tudják eldönteni, hogy megbíznak-e a tréning vezetőjében vagy sem. Ha megbízom benne, elmegyek és beállok, ha nem, oda sem megyek. Ennyi kockázatot az embernek kell tudni vállalnia, egyébként meg, ha hallgatunk a megérzéseinkre, biztosan nem csalódunk.

A bolond és az őrült között sok hasonlóság van. Mind a kettő felismeri, hogy, ami körül veszi, az nem valóság. Tudják, hogy minden, amitől félhetnek, illúzió. Egyik sem fél éppen ezért senkitől és semmitől. A bolond azonban nem akar forradalmat. Csendben mosolyog csak, néha kigúnyolja azokat, akik túlságosan komolyan veszik magukat, röhög magán és mindenki máson, végtelenül bölcs, és ha csak kicsit is figyelünk rá, tanít minket. Nincs különösebb célja, úgy boldog, ahogy van. Megvilágosodott.

Ezzel szemben az őrültet mindig hajtja valami. Megszállott módon képvisel egy olyan célt, ami rendszerint tiszteletteljes rettenetet vált ki az úgymond normális emberből. Érdekes módon mikor ezek az emberek mégis célt érnek, a normális emberek irigylik őket a legjobban. Azok, akik ennél jóval kisebb dolgokban sem hoztak soha semmilyen áldozatot.

Ha megnézzük Jimi Hendrix-et, John Butlert, Tommy Emmanuelt, vagy valamelyik igazán megszállott profi zenészt (de hozhatnék színészt, artistát vagy képzőművészt is nyugodtan), biztos, hogy találunk olyan pillanatokat, amikor szívesen lennénk a helyükben. Amikor azt szeretnénk átélni, amit ők. Csak kevesen látják, hogy a tehetség mellett micsoda munka van abban, amit csinálnak. Megdolgoztak, megszenvedtek a sikerért, és valószínűleg számtalanszor lett volna rá mód, hogy feladják.

Nekem, mikor egy ötletemre azt mondják: „micsoda őrült ötlet”, csak még jobban megjön hozzá a kedvem.

Az őrülteket onnan is fel lehet ismerni, hogy az életüket elképesztő szenvedéllyel élik. Egyszer Mohamed így szólt a feleségéhez: „Bár nagyon vágyom rá, hogy Veled töltsem az éjszakát, Allah hív. Nem bánod-e, ha imával töltöm inkább, a csillagos ég alatt?” Erre a feleség ezt a választ adta: „Bár nagyon vágyom rá, hogy velem töltsd az éjszakát, még jobban vágyom arra, amire Te vágysz.” Most is beleborzongok az alázatnak e rendkívül szenvedélyes és tiszteletet parancsoló megnyilvánulásába. Ez az, amikor a saját fontosságom eltörpül a szent cél fontossága mellett. Akármilyen kényelmetlenségekkel jár is, a küldetését nem tagadhatja meg egy igazi megszállott.

Ha megnézem, milyen emberek szerepelnek a példaképeim között, máris találok kettőt, aki most is száműzetésben él. Az egyik a Dalai Láma, a másik Thich Nhat Hanh (vietnámi, zen buddhista szerzetes). Mindketten béke Nobel díjat kaptak. Folyamatosan azon dolgoznak, hogy kinyissák az emberek szemét és szívét. Ezreket tanítanak, előadásokat tartanak a világ minden táján, de a saját hazájukból előzték őket. Nyilván körülöttük is mindig voltak, akik megpróbálták őket „jobb belátásra téríteni”.

Mindig fogsz olyat találni, aki a józanész érveivel dolgozik majd azon, hogy lebeszéljen az álmaidról. „Arról ne is álmodj!” „Szállj le a földre!” „A realitás nem ez…” „Tanuld meg hol a helyed!” „Eljön majd az idő, mikor neked is be kell dugnod a nyakadat az igába.” Soroljam még?! Hihetetlen, miket bírnak az úgymond normális emberek mondani… Nyílván arról van szó, hogy nekik nem sikerült, és féltenek téged nehogy Te is pofára ess, mint ők. Meg hát hogy is nézne ki, ha neked összejönne az, amit ők meg sem mertek próbálni. Erősen nyugtalanító hatással lenne rájuk a sikered…

A kis emberek mindig féltek a nagy emberektől. Aki mer álmodni, az veszélyes. Aki követi az álmait, az felkavarja a jól megszokott állóvizet. Nyugtalanságot kelt. Rég elnyomott énünk szépen elkezdi felszínre hozni a jogos kérdéseket: „Lehet, hogy én is többre vagyok képes, lehet, hogy én is megérdemlek egy esélyt, lehet, hogy van értelme az életemnek?”

Már nem olyan egyértelmű, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. Ekkor már felütötte fejét a gondolat, hogy bizony, az életembe nekem is van beleszólásom! Van felelőségem. Van dolgom. Van küldetésem, feladatom, sorsom, ami elől nem lehet elmenekülni. Mindezt lehet hárítani, vagy lehet felvállalni, és beteljesíteni.

Hallottam néhány tibeti szerzetesről, akik bementek a harlemi gettóba meditálni, mantrát recitálni. Azt vették a fejükbe, hogy megtisztítják azt a fájdalmas, szeretetnélküli energiát, ami ott beette magát a kopott falak közé. A lakók, először csak szidalmakat szórtak rájuk. Mikor látták, hogy őket ez nem zökkenti ki, leköpték és levizelték őket. Mikor látták, hogy ez sem használ, már fegyverrel próbálták őket fenyegetni. A szerzetesek azonban csak folytatták a meditációt, míg végül találkoztak a tekintetek. Csodálatos pillanat lehetett. A rettegésben és erőszakban élő gettólakó belenéz a félelemnélküli, szeretetet, tudatosságot és erőt sugárzó szempárba. Az egyiknek fegyvere van, a másiknak viszont hatalma. Jön még a megszokott minta, de az hirtelen egy olyan erővel találkozik, ami felold minden korábbi bevésődést. A lélek merev, berozsdásodott rétegei fellazulnak, majd eltávoznak, és a régi tiszta, ősi felületek végre levegőhöz jutnak. A lélek újra lélegezni kezd. A történet vége az, hogy végül az egész Harlem együtt mantrázott. 

Nálunk is van azért egykét hely, ahol jót tenne hasonló akció. Bohóc doktorokra nem csak beteg gyerekeknek van szüksége. Én simán alkalmaznám őket munkanélküli hivatalban, bíróságon, bankokban és mindenhol, ahol a dolgok fontosabbak, mint az ember. Mindenhol, ahol csak egy szám vagyok.  

Néha megtörténik, hogy egy rákos beteg, akiről az orvosok már nyíltan lemondtak, csodálatos módon mégis meggyógyul, azaz meggyógyítja magát, amivel szinte felháborítja az őt korábban kezelő dokikat. Halottam egy ilyen beszélgetésről. „Maga még él?”- kérdi az orvos. Mire az ex-beteg: „Baj, doktor úr?”

Ne hagyd, hogy lebeszéljenek az életedről! Inkább hallgass az őrültekre!