Alkalmazott meditáció

Ha valaki megkérdezi, mi is az a meditáció, még mielőtt alaposan leoltjuk műveletlensége miatt, jusson eszünkbe, hogy ezt a lassan teljesen elcsépelt kifejezést mennyi mindenre használjuk. A szigorú légzésfigyeléstől kezdve a bambuló álmodozásig eléggé széles a skála.

Sokféle megközelítés, technika és motiváció forog közszájon e témában, így hát úgy döntöttem, megírom én is a magam verzióját.

Mindenekelőtt tisztázzuk a célt. Számos egyéb áldásos mellékhatása mellett, a legfontosabb hozadéka az egyre stabilabb lelki béke. A lelki béke egy olyan dolog, ami nélkül az első sarokig sem jutunk el. Lelki béke nélkül végezni bármilyen tevékenységet olyan, mintha felfelé akarnánk haladni egy lefele tartó mozgólépcsőn.

Nincs ebben semmi misztikus, ezoterikus katyvasz. Egyszerűen önmaga ellen dolgozik, aki feldúlt, vagy zilált tudatállapotban lát munkához. Még a legegyszerűbb, rutin mozdulatokban is megugrik a hibalehetőség, ha nem vagy ott, mikor csinálod. Ismered azt, az állapotot, mikor bármihez nyúlsz, kiesik a kezedből? Máskor pedig számodra ismeretlen területen is könnyedén sikert aratsz.

Akkor megy jól egy tevékenység, ha rá vagy hangolódva, ha fontos számodra annak a munkának a minősége.

Mikor megértettem, hogy nem úszhatom meg a Nagyival való 2 és félórás piacozást, úgy döntöttem, hogy megadom magam a helyzetnek. Minden ellenállásomat elengedtem, s egyszer csak bevillant a híres zen mondás: „Meditációra legalkalmasabb hely a piactér…” Ha mást nem is, azt legalább megértem most, mit is szeret a Nagyi annyira a piacozásban”. 

Szemében szent őrület ég, ahogy beleveti magát a Vásárcsarnok forgatagába.

Elengedek hát egy nagy sóhajjal minden más lehetőséget, amire egyébként, a drága időmet fordíthatnám, és ráhangolódok a Nagyira. Most ez a legfontosabb, és mienk a világ összes ideje. Ahogy igyekszem utolérni a piac, lüktető labirintusában otthonosan közlekedő nagyanyámat, rá kell döbbenjek, hogy rengeteg érdekes dolog vesz itt körül. Hirtelen, mintha egy másik világ szippantana be, máris ott jártunk a hentes pultok között, körülöttünk a pocakos, vörhenyes arccal szuszogó hazánk gyermekével és egy falkára való éhes nyugdíjassal. 

Miközben a bomló, nyers hússzag keltette hányingerrel küzdök, még pont sikerül kiszúrnom a meditatív egykedvűséggel cigarettázgató, alkoholista Ödi Bácsit is, a hely örökös díszletét, és hivatásos bodhiszattváját (vagy „bolti szarkáját”, ahogy a Buddhista fősulin elterjedt, tréfás szólás tartja…). Ilyen arcokat minden kocsmában lehet találni. Ha megkérdezed őket az élet értelméről, vagy csak arról, mire gondolnak, miközben idült arccal a semmibe révednek, biztos lehetsz benne, hogy olyan választ kapsz, amin jó ideig lehet majd gondolkodni.

 

Mire rosszullétemet legyőzve magamhoz térek az undortól, Nagyi diadalmasan közli, hogy mehetünk, mert „ennél szebbet is találunk olcsóbban.” Folytatjuk hát utunkat a piac útvesztőjében.  Szinte sajnálattal tekint a „szegény sorban állókra”, majd, mintha egy misztériumot fedne fel, így szól: „Ez az én titkos helyem. Itt a legolcsóbb, a Sanyi Bácsinál.” És valóban, megérkezvén új helyszínünkre, máris láthatjuk a csúfos véget ért jószágok különböző fellógatott alkatrészei mögött huncutul mosolygó, szikár 70-es férfiút, Sanyi Bácsit. Füle 

mögül ceruza kandikál ki, mint a szakiknak, a hentesbárdot meg úgy forgatja, hogy az ókori Róma bármelyik arénájában is nyugodtan megállná a helyét a gladiátorok között. J

Úgy látszik, közben immunissá válhattam a szagokra, mert immár gyermeki kíváncsisággal szemlélem az állatok le és kivágott, külső és belső részeit. Be kell, valljam, sok ismeretlen tartozék is került a szemem elé a nagy bámészkodásban. Mikor Nagyitól kérdezem, melyik, micsoda, láthatóan felcsillan a szeme, amiért végre az Ő területén járunk. „No, ha vidéken nőttél volna fel, ez most mind nem lenne kérdés…” (Valószínűleg úgy vágnám a disznót, mint matek zseni a számtanpéldát.)

„Az ott a zuzája, az meg a mája.” Végül létrejön az alku, és mi elhagyjuk a csirkelábakkal szegélyezett, titkos birodalmat.

Ugyan így megtaláljuk a legolcsóbb és legszebb zöldségeket („jó lesz a tyúklevesbe”), majd, egy másik félre eső pultnál megtaláljuk Karcsi Bácsit, aki nem más, mint a fűszer paprikák tótum faktuma. Minden-tudó mosollyal néz ránk paprikával jól-betárazott asztala mögül, s mikor kérdezzük mi a mai felhozatal, pödör egyet gigantikus, harcsa bajszán és így szól: „Van édes, van csípős és van erős...” Mi végül a „Keceli Dinamit”- névre keresztelt halálos méregből vásárlunk egy csokorra valót. „Ezt vidd el Öcsédnek, hálás lesz érte…” Mondja Nagyi, némi kajánsággal a szemében.

Mikor végül elbúcsúztunk, és én elindulok hazafelé alaposan megpakolt kosarammal, arra gondolok, hogy tulajdonképpen egész gyorsan elszaladt az idő, és még jól is szórakoztam.

Színházi, karakter-tanulmánynak sem volt utolsó, ez a kis piactúra.

A kérdés azonban jogos: mi köze van mindennek a meditációhoz?

Nos, a válasz bővebb kifejtése valószínűleg egy következő blog témája lesz, annyit viszont leszögezhetek, hogy, ha a szituációt hárítva menekülni próbálsz, garantáltan elveszíted a lelki békédet.

Egy elkerülhetetlen helyzetben, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy megpróbálod elkerülni. Ehelyett, amire törekedned érdemes, az a körülmények minél tökéletesebb elfogadása, hisz nem véletlenül, hanem tanítási célzatból dobta azt eléd az élet.

Minden komolyabb elengedést megelőz egy nagy sóhaj. A belégzés az elfogadás, a kilégzés az elengedés. Éppen ezért, a meditáció alapja a lélegzet. Innen indulsz ki, és ide érkezel meg egy gyakorlás alatt. A lélegzet lenyugtatása és finomítása által hangolod a tudatot, az aktuális helyzet teljes mélységében való átélésére, bármilyen helyzetről legyen is szó.

A lélegzeten keresztül találkoztam azokkal a szagokkal, amik bőven túl voltak a komfort zónámon, és ezért a tudatban legyőzendő ellenállás lépett fel hányinger formájában. Az ellenállást pedig úgy lehet a legkönnyebben legyőzni, ha belemész (ez színészi munkában is jól-bevált eszköz). Mivel nem volt hová menekülni, csak előre mehettem. Előre, bele a szagba, a látványba, bele az élménybe. A lélegzetem magától lelassult, néhány pillanatra, még a körülöttem zajló dolgok is mintha lassított felvétel bejátszásaivá változtak volna.

Az ellenállás, mivel hatástalan volt, elillant, és a tudat egy pillanat alatt magáévá tette az élményt. A lélegzet maradt lassú és finom, a tapasztalás pedig kontrolált. Eltűntek a nevek, megszűntek az elme által kreált kategóriák. Minden az volt, ami. A csirke tartozék, a zöldség, az emberi beszéd okozta egységes morajlás, az orromat megcsapó cigaretta füst és alkoholszag, mind nem volt más, mint a helyzet természetes velejárója. Nem váltott ki ellenállást. Egyszerre voltam kint és bent. Béke volt. Én magam voltam a béke, ítéletek, félelmek, sóvárgás, vágy, elutasítás, és tompaság nélkül. Az élet akadálytalanul folyt át rajtam.

Hány olyan helyzet jön szembe veled nap, mint nap, ahol ez a képesség akár életet is menthet?! Mennyi ártalmas következményt lehet elkerülni, pusztán azáltal, hogy megadod magadat, és eggyé válsz a helyzettel? A lélegzeted figyelése és finomítása által kapcsolatot teremtesz önmagad és a körülötted történő dolgok között, és így csodálatos módon alakíthatod a kibontakozó szituációt.

A számtalanféle, rendelkezésre álló, meditációs technika közül azt érdemes leginkább gyakorolni, amelyet éles helyzetben is alkalmazhatsz. Bevezetésnek ezért azt ajánlom, légy jelen és lélegezz tudatosan minden tevékenységedben, különösképpen azokban, amelyeket nem szeretsz. Így a tudatod elevenné és fogékonnyá válik a további gyakorlatokra, visszajelzés pedig az életből érkezik.

Kitartó, eredményes gyakorlást és élvezetes, éber jelenlétet kívánok.