5. Mese életről és halálról

          

          Egyik színházas táborban annak idején azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy mesét. Nem volt semmilyen kritérium, bármiről szólhatott, lehetett hosszú, rövid vagy közepes, lényeg, hogy egy belőlünk kipattanó mese legyen.

          Neki láttam hát, írni kezdtem, és hagytam, hogy a mese létre hozza önmagát. Nem szóltam bele, engedtem a karaktereknek, hogy életre keljenek, és azt tegyék, amit akarnak. Hagytam, hogy beteljesítsék a sorsukat, bármi legyen is az.

          Akkor még nem tudtam, mi lesz belőle, és, mikor kész lett sem vettem benne észre semmilyen különösebb tanítást. Félre raktam hát, és most, pár évvel később újra rátaláltam. Végig olvastam, mintha nem is én írtam volna, és most, különös módon beindított bennem valamit.

          Ezért úgy döntöttem, megosztom azokkal, akik kíváncsiak rá. Engem érzelmileg átmozgatott, és kellemesen felfrissültem tőle. Lehet élet és halál egyaránt szép és jelentőségteljes.

          Következzék a mese! J

          Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tenger, s abban sok-sok vízcsepp. Mindegyiknek külön egyénisége és külön neve volt, mégis egy tengert alkotva, kavarogtak az áramlásban. Hullámot vertek és vihart támasztottak, vagy csak épp csendesen ringatóztak a felkelő Nap fényében. Ős-anyjuknak a tengert tartották, s bár mindegyik más volt, mégsem különültek el egymástól.

          Így ment ez sokáig, mígnem aztán, egyszer egy napon a tenger csordultig megtelt szeretettel, s hogy ne kelljen özönvizet támasztania, felhőt gyúrt kiválasztott cseppjeiből, hogy elküldje őket szomjazó földeket keresni. Mikor elkészült a felhő, szelet kavart alája, és messzire repítette a kövér cseppeket. Repült is a felhő, ám a tenger szeretetét hordozva túlságosan nehéznek bizonyult, s ahogy elérte a magasabb parti fákat, csak hamar hatalmas felhőszakadás támadt. 

          Amikor mindez történt, akadt a felhőben egy csepp, név szerint „Cikázó-Fény”, aki a nagy esőben egy sziklára pottyant, majd onnan ijedten visszaugrott a felhőben tovább suhanó társai közé. „Hogy is ne! Még csak most kezdődött és máris vége?! Én kalandra vágyom, és még semmit sem láttam a világból.” Azzal ügyesen elvegyült a többiek között.

          Cikázó Fényről tudnunk kell, hogy benne volt a legtöbb só, s minthogy egyéniségét ez hordozta, nem szívesen vált volna meg tőle. 

          Ahogy a szél vitte tovább a megfogyatkozott csapatot, felhőnk alját éles hegycsúcs karcolta meg. Nyomban hatalmas zivatar támadt. Sűrű cseppekben hullott az eső, de Cikázó Fénynek egy magas fenyő tetejéről sikerült lendületet venni, és ismét visszaugrania a felhőbe. „Ezt is sikerült elkerülnöm! Különben sem tetszik nekem ez a táj. Túl zord.” Azzal kényelmesen elhelyezkedett. 

          Ezután sokáig semmi izgalmas nem történt. Nézték az alattuk elterülő hegyeket és völgyeket, majd síkságok, falvak és városok következtek. Cikázó Fény egy darabig élvezte a kilátást, aztán lassan unatkozni kezdett. „Itt semmi nem történik. Csináljunk már valamit!” 

          Még azonban végére sem érhetett a gondolatnak, a felhő hirtelen ereszkedni kezdett. Borzalmas látvány tárult eléjük. Az emberek háborúztak, egymás vérében jártak. Tengernyi halott és sebesült feküdt a harcmezőn, az életben maradtak pedig siratták halottaikat. Fájdalom és szomorúság terült a vidékre. „Ez nekem sok. Gyorsan menjünk innét!” – gondolta Cikázó Fény, és igyekezett kikerülni lehulló társait. Később éhségtől és szomjúságtól szenvedő lényeket találtak, majd kimerült munkásokat, akik éjt nappallá téve dolgoztak, szüleiket vesztett árvákat, kipusztuló, lemészárolt állatokat, veszekedő családokat, kórházat, börtönt és temetőt, míg felhőnk enyhet adó, hűs szeretetét bőségesen osztva egyre kisebb, és kisebb lett.

         Ám a mi kis vízcseppünk ügyesen mindig úgy helyezkedett, hogy kikerülje földre hulló társait. Így sikerült elkerülnie az átalakulást. Mert amit magukban hordoztak, csak úgy szabadulhatott ki, ha a cseppek elengedték „csepp-létüket”, csöppnyi életüket, azaz meghaltak. Ehhez pedig Cikázó Fénynek semmi kedve nem volt. Különösen a nagy fájdalomban, szenvedésben nem akart feloldódni. Életre és vidámságra vágyott.

        Felhőnk időközben igencsak megfogyatkozott, s így a szél kedvére játszadozhatott vele. A nagy játszadozásban a felhő egyszer csak egy nagy, sivatagi homokviharban találta magát. Az erős szélben Cikázó Fény elszakadt társaitól, s együtt kavargott a magasban szálló homokszemekkel. Még föl sem ocsúdott meglepetésében, máris összetapadt egyikükkel, név szerint „Égbevágyóval”. „Hé! Mit csinálsz?! Ki vagy te?!” – kérdezte ijedten Cikázó Fény. „Te ki vagy, és te mit csinálsz?!” – kérdezett vissza a homokszem kíváncsian. Már épp neki álltak volna veszekedni, mikor Égbevágyó hirtelen felkiáltott. „Nagyon közel a föld. Mindjárt leesünk!” „Én nem akarok leesni!” – kiáltotta Cikázó Fény. „Akkor dobd le a sót! Túl nehéz.” Víz-cseppünknek be kellett látnia, hogy Égbevágyónak igaza van. Kelletlenül ledobta hát a sót, s abban a percben emelkedni kezdtek. Annyira magasra emelkedtek, hogy minden picire összement alattuk. Eközben sikerült egészen összebarátkozniuk, és úgy, ahogy voltak összetapadva repültek tovább. 

         Minél magasabbra értek, annál hidegebb lett, ezért, hogy ne fázzanak annyira, lassan kristályosodni kezdtek. Mire észrevették magukat, már sűrű pelyhekben hullottak alá. Nevető, pajkos gyerekek játszottak az öreg parasztház udvarán. Egy kislány csukott szemmel, mosolyogva állt a hóesésben. Cikázó Fény és Égbevágyó a kislány orrán landolt. A következő pillanatban elolvadtak, s a vidéken tiszta, gyermeki öröm áradt szét.

A gyakorlást segítő belső képek és hasonlatok

          Ha az ember felnőtt fejjel kezd akrobatikát tanulni, sok mindenre ráviszi a kényszer. Szembe kell néznie a saját kételyeivel, félelmeivel, és azzal, hogy a környezetében sokan megkérdőjelezik a józan eszét. Kellő bátorítás híján nagyon nehéz dolga lesz az illetőnek. Szinte senki sem hisz a sikereiben. Ha van bennünk ilyenkor egy kis dac, egy kis „majd én megmutatom nektek, hogy csak azért is-érzés”, az túljutathat minket az első nehézségeken, de hosszú távon ez a motiváció minden bizonnyal kevésnek bizonyul majd.

          Az embernek le kell porolnia az évek alatt lelkére ragadt koszt, hogy gyermeki lénye újból teljes fényében ragyogjon. Azt a tökéletes nyitottságot és létbizalmat keressük, amellyel a gyermek járni tanul. Nem számít, hányszor esik el, tudja, hogy előbb-utóbb járni fog, és ez így is lesz. Ugyan azt a tudást hordozza magában, mint egy fának a magja. Tudja, hogy milyen fa lesz belőle, és nem számít, mikor kerül a földbe. Hosszú évekig heverhet az országút szélén, ha egyszer megkapja a kellő támogatást, ugyanúgy kihajt, és nem mérlegeli a kudarc lehetőségét.

Egy felnőtt lelke már nem olyan rugalmas. Nekünk már sok minden nem fér bele. Ha elégszer esünk pofára, megsértődünk és feladjuk a harcot. Felmutatjuk az életnek a középső ujjunkat, és jól elküldjük az anyjába az Univerzumot...

Aztán, lehet, hogy évek múlva, mikor kihevertük a sérülést, visszamerészkedünk az élet harcterére, és újból felvesszük a kesztyűt. 

          Amire mindenképp szükségünk van, hogy kezdjünk el újból hinni a mesékben, hinni az álmainkban. A túl sok információ korlátoz. Ha egy alma magot egyetemre küldünk, végül nem tudja majd, mi is legyen belőle. Lehet, hogy körtének jobban megéri lenni, de mi van, ha felmegy a szilva árfolyam és bedől a barack? Súlyos kérdésekkel nyomasztjuk magunkat nap, mint nap, de, hogy mi mit is szeretnénk valójában, és hogy hogyan juthatunk el oda, azt a legtöbben már nem kérdezik meg maguktól.

          Akármilyen furcsán is hangzik, ha bármit is akarunk kezdeni magunkkal, fel kell ébresztenünk magunkban azt az ősi, egyetemes tudást, amelynek gyerekként még birtokában vagyunk. Archetipikus képek vannak belénk kódolva, így születünk. Egy királylány afrikai gyerekek rajzain is szőke, és a boszorkány ugyanúgy, hosszúorrú, púpos rémségként szerepel. Ha azt mondom, óriás-járás, vagy törpe-járás, egyetlen óvodás sem kezd agyalni, mit is kell tennie. A kung-fusok és tai chisok, állatok és mitológiai lények mozgását utánozva alakították ki mozdulataikat, sőt, még az egyes stílusokat is (pl: majom kung-fu, sáska kung-fu, tigris-karom stílus, stb.).

          Sokunkkal megesett már, hogy egy régóta gyakorolt, nehezebb mozdulat sort, legyen szó akrobatikáról, zenéről, táncról, vagy harcművészetről, egy hirtelen felmerülő belső kép segítségével értettünk meg.

          Gyerekfoglalkozáson nagy kihívás szokott lenni az erősítés. Hogyan vegyem rá őket, hogy rendesen tartsák magukat fekvőtámasz közben? A fekvőtámasz még felnőtt csoportban is többnyire a „közellenség” kategóriába tartozik, kamaszoknál ciki jól csinálni és menő sumákolni („Légy férfi! Mondj nemet a sportnak…”), a gyerek meg egyszerűen nem figyel a derekára ilyenkor. Egyik alkalommal, mikor a lurkók fekvőtámasz címszó alatt mindenféle „érdekes” dolgot műveltek, jött az ötlet, hogy én, mint „vakond” átbújjak alattuk. A játék tökéletes volt. „Ti vagytok az alagút, én vagyok a vakond.” Hihetetlen, hogy a játék mennyire tudatossá tette számukra a derék és ezzel a középpont tartását. Ezen felbuzdulva legyártottam egy sor játékos erősítő gyakorlatot, melyek az óta is nagy népszerűségnek örvendenek. Karjukat oldalra kitárva ők a „fák”. A fa ága erős és merev, elbírja a rászálló madarakat, azaz a ránehezedő kezeket. Ettől a gyerekek olyan erővel feszítik a karjukat, hogy azzal már ténylegesen tartani lehet. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint ezeket a játékos képeket átültessük az akrobatika tényleges gyakorlásába.

          Olyan testérzetek felidézése, melyek egészen zsigeri módon hatnak, szintén működésbe hozhatják a test intelligenciáját. „úgy húzd be a hasad, mintha épp gyomron vágnának..” Elég goromba hasonlat, de működik. „Úgy tekeredj, ahogy a lánc, mikor a kútból felhúzzák.” Kézenállásnál: „Úgy keresd a függőlegest, mintha egy földön álló kútgyűrűbe engednéd bele magad.” Úgy húzd magad össze, mint a tűzben pöndörödő lepke, vagy egy faággal megpiszkált hernyó.” Ilyen és ezekhez hasonló képeket tesztelünk, ha a szükség úgy hozza. Magad elé idézed a képet, és a tested érti, hogy mit kell csinálnia.

          Használjuk a fantáziánkat, és a szabad asszociációt! Nagyon jól működik gyerekeknél felnőtteknél egyaránt, hogy döntsd el, milyen anyagból vagy. Lehetsz fából, gumiból, vasból, lehetsz vízzel töltött lufi, lehetsz 5 ponton felfüggesztett marionett figura, és így tovább. Ezekkel a hasonlatokkal élve a test más és más mozgásokra lesz alkalmas. Nekünk csak elő kell venni a megfelelőt.

          A játék kikapcsolja az elmét és könnyeddé teszi a munkát. Van, amikor az kell, hogy ne múljon semmi sem rajta, mert egy izgulós ember így könnyebben ellazul, de olyan is lehet, hogy tétet kell adni a játéknak, így könnyebb összeszedni a fókuszt egy szétesett társaság esetén.

          Legutóbb arra volt szükség egy kamaszokból álló csapatban, hogy megérezzék a pattanásig feszült légkör energiáját. Nem mindegy, hogyan vagy jelen, miközben a társaid a színpadon dolgoznak. Ha te nem figyelsz, a társad leesik. Ha figyelsz, az ereje és a kreativitása megsokszorozódik. Kétféle hasonlatot használtunk. Az egyik az volt, hogy úgy figyelj, mintha a társad egy bombát készülne hatástalanítani. Ha nem jól figyelsz, mindenki felrobban. Meditációban mondják, hogy figyelmed legyen azé az emberé, aki egypallójú hídon megy át a szakadék felett. Ez a hasonlat a figyelem erejét emelte, a másik hasonlattal a figyelem forrását, és irányát pontosítottuk. Figyelni lehet „fejből, torokból, ágyékból”, mindegyiknek más és más az energiája. Nekünk most az volt a feladatunk, hogy a „szívünkből” figyeljünk. Bátorítóan nézzük a társunkat, drukkoljunk neki. Higgyük el, hogy rajtunk is múlik a sikere. „Toljuk Neki az energiát!”

          Persze, hogy működött. Imádtam! Gyönyörű pillanatok születtek. Volt, amikor két lány olyan fókusszal mozgott, hogy a lélegzetüket is hallani lehetett. Szinte harapni lehetett az energiát. Még a legunottabb arcok is teljesen bevonódtak. Azelőtt állandóan dumált valaki, most néma csend volt. A pillanat ereje teljesen átütötte a falat az agyukban.

          Olyat léptünk előre a színpadi jelenlét felépítésében, amire álmomban sem számítottam.

          Működnek a képek, a hasonlatok, a testérzetek, és ha kell, érdemes erősíteni a fókuszt, hiszen a mag is akkor nő ki rendesen a földből, ha vizet, fényt és tápanyagot, egyszóval szeretetet és kellő figyelmet kap.

          Én kívánom mindenkinek, aki színpadon dolgozik, hogy használja ügyesen a belső képeket, és fürödjön a társai figyelmében próbán és előadáson egyaránt. Így öröm a munka, és lendületes a fejlődés. J  

Akro-info: fb/akrokommando

Mitől lesz valami jóga?

          Mostanában, amióta anti-gravity órákat is tartok, egyre inkább érdekel a kérdés, lehet-e ezt a tevékenységet jógának hívni. A kérdés részben onnan fakad, hogy nagyjából ugyanezt a műfajt hívják hammock-jógának is, sőt a kettőt egyben, láttam már anti-gravity-jógaként is megjelenni.

          Valójában arról van szó, hogy egy függőágy-szerű anyagban mozogva, különböző jóga, illetve fitnesz mozdulatokat végzünk, és a sorokat attól függően variáljuk, hogy éppen erősíteni, nyújtani, vagy csak éppen játszani szeretnénk. A lehetőség gyakorlatilag kifogyhatatlan. Olyan eszköz van a kezünkben, mely szinte mindenre jó. Mivel bizonyos ászanák sokkal könnyebben végezhetőek benne, mint egyébként talajon, szoktam „lusták jógájának” is nevezni.

          Bár vannak rá utalások, hogy már indiai jógik is használtak hasonló eszközöket és technikákat, mivel ez a dolog most a levegő akrobatika irányából közelít, a jóga gyakorlásával többnyire együtt járó spirituális hozzáállás ebben az esetben még nem forrt ki igazán. Ez persze nem baj. Az én szememben ez inkább lehetőség, hisz olyan légkört alakíthatunk ki, ami nekünk a leginkább megfelel. Akkor is nyújt, erősít, lazít és frissít, ha egy gramm spiritualitás sincs benne. Ez viszont visszavezet minket az eredeti kérdéshez.  

          Most akkor jóga-e, vagy sem?

          Sokféle ismérve lehet a jógának. Ha kicsit lelazulunk, mondhatjuk, hogy minden olyan tevékenység, mely a tudat-folyamatok uralását célozza, jógának nevezhető. (Villanyszerelés-jóga, kőműves-jóga, úszómester-jóga, és még sorolhatnám. J)

Amikor valamit fókuszáltan gyakorlok, nem tudom megúszni, hogy a testet, lelket és szellemet egészként kezeljem.

          Átlagosan merev emberként kezdtem „jógázgatni” éveken keresztül minden különösebb eredmény nélkül. Fájt a testem mindenhol, nem is értettem, minek csinálom. Valamivel később megint fontos lett, de most már érettebb fejjel láttam neki. Körülbelül egy hónapon keresztül ez volt a legfontosabb számomra, és az eredmény nem maradt el. Ahogy a testérzeteket figyeltem, tudatosultak a gyakorlást kísérő érzelmi reakcióim, melyekből emlékek és a hozzájuk kapcsolódó belső képek merültek fel. A testi fájdalmat különböző lelki eredetű blokkok idézték elő, melyek lehet, hogy soha nem tudatosultak volna, ha nem kezdem el ezt az intenzív belső gyakorlást. Nézegettem az elém táruló képeket és emlékeket, és ahogy néztem őket, egyre halványabbak lettek, míg végül teljesen feloldódtak. Amikor végképp elengedtem őket, addig sosem tapasztalt testi-lelki megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy nyújtott lábbal ülve elérjem a lábujjaimat, és most szinte ráhasaltam a combomra. Akkorát nyúlt a testem, hogy alig akartam ráismerni. Mindez egy hónapos komplex gyakorlás, „mellékhatásaként” történt meg velem.

          Ez a tendencia az óta is számtalan területen nyert visszaigazolást. Bármi, amit egy hónapig teljes (testi-lelki-szellemi) odafigyeléssel és nyitottsággal gyakorlok, sokkal nagyobb eredményt hoz, mintha éveken keresztül gyakorolnám ugyanazt szétszórt módon, kisebb fókusszal.

          Egy kedves ismerősömmel, ugyanilyen alapon időnként „gitár-jógát” gyakorlunk. Ritkán találkozunk, de ahogy olyankor zenélünk, az pont ezt, a belső elengedés-megszabadulás élményt hozza vissza. Szoktam is mondogatni a végén: „de jól kizenéltem magam…”

          Minél tökéletesebb az improvizáció, annál teljesebb a megkönnyebbülés. Nincs bennem elvárás, nem akarok egy jót zenélni, csak hagyom, hogy egy jót zenéljek. Nem állok az élmény útjába, prekoncepciókkal. Fogalmam nincs, mi lesz belőle. Mindenkinek meglepetés, hisz ott születik. Csak jó lehet.

          Rengeteget tanulhatsz ilyenkor magadról. A hiedelmeidről, a mintáidról, amikhez ragaszkodsz, és amik eltakarják előled a valóságot. Az igazi zenész meztelen, mikor játszik, ehhez pedig nagy bátorság kell. A szabadságot nem adják ingyen.

          Láttam egyszer, még gyerekkoromban egy mesefilmet, ahol a manók elrabolták egy kislány testvérkéjét, mire a lány elindult a manók birodalmába, hogy kiszabadítsa őt. Már bent járt a labirintusban, de sehogy sem tudott beljebb jutni, csak körbe-körbe ment a folyosón. Nagyon elkeseredett, mikor hirtelen egy pici, beszélő kukac jelent meg előtte, és elmagyarázta neki, hogy csak azért nem tud beljebb menni, mert azt hiszi, van bejárat.

          Valójában nem kell bejárat, hiszen ott mész be, ahol akarsz. Hogy mennyire vagy szabad, az azon múlik, mit hiszel el. Amíg egy merev-testű lúzernek látod magad, és ehhez a képhez foggal, körömmel ragaszkodsz, hiába mész jógázni. A valódi fejlődés ott kezdődik, mikor nyitottá válsz, mikor nem félsz a változástól, sőt, kíváncsi vagy az egész folyamatra.

          Tanítani bárki tud (kaptam már tanítást hajléktalan, nyári mikulásoktól is), de, hogy tudsz-e tanulni, az már Rajtad múlik.

Innentől kezdve pedig a kérdés már nem az, hogy az adott tevékenység jóga-e, hanem az, hogy Te tudod-e jógaként csinálni.

           Ezek után nem maradt más hátra, mint jó gyakorlást kívánni Mindenkinek, bármilyen tevékenységet folytasson is éppen. J

           Aki velünk szeretne gyakorolni akrobatikát, vagy lógós jógát, az keressen minket a fb/akrokommando oldalon.

Kreativitás és Bátorság

          Bevallom, néha visszasírom a „régi szép időket”, amikor még fél éjszakákat kísérleti akrobatikával töltöttem, de hát nekem is csak 24 órából áll a nap. Most már jól strukturált óráink vannak, „bevezetés, tárgyalás, befejezés”, mint az irodalom órán. Ez persze nem jelenti azt, hogy kicsit is veszítettünk volna a kreativitásunkból, sőt.

          Ha képes vagy ugyan azt a dolgot akár hosszabb ideig a fókuszban tartani, alaposabban fel tudod térképezni az abból fakadó lehetőségeket. Egy sima, ”mezei” lábon fecskéből például, megfelelő előkészítés mellett gyakorlatilag bárhová el lehet jutni. Miközben az általunk ismert verziókat igyekszünk fejben tartani, a test néha „magától” teljesen más, új irányokat keres, amit hétköznapi értelemben hibának tartunk.

          A hibát persze nyugodtan tehetjük idézőjelbe, hiszen a legizgalmasabb átkötések sokszor éppen ezekből a hibákból születnek. Akkor miért hívjuk ezeket a spontán megnyilvánulásokat hibának? Valószínűleg megszoktuk, hogy „csak egy jó megoldás van”, hiszen az iskolában ezt tanították nekünk. Pedig ugyanazt a „problémát” többféle módon megoldani fantasztikus érzés. 

Nem rég elém került egy youtube filmecske, ami felrázó hatással volt rám. Készítettek egy tudományos felmérést arról, hogy egy átlagos óvodás-korú gyerek hányféle ötletet kínál fel egy gémkapocs hasznosítására, és az eredmény döbbenetes volt. A lurkók gyakorlatilag kifogyhatatlanok voltak…

Ugyanazok a gyerkőcök, ötlet-gazdagságuk közel felét veszítették el 10-éves korukig, mire pedig elérték a 15. életévüket, kreativitásuk mindössze 10%-át tudták megőrizni! Hogy ennek az oktatási rendszer, a szülői bénázás vagy az egész társadalom az oka, arról nyilván megoszlik a vélemény, de ez a lényegen mit sem változtat. Mire felnövünk, gyerekkorunkhoz képest alaposan beszűkülünk. Van is egy mondás, miszerint, ha egy helyzetet sehogy sem tudsz megoldani, kérdezz meg egy gyereket! J

          Mostanában sokaktól hallom, hogy gyerekkorukban mennyi mindenre voltak képesek, amiket most már nem tudnak megcsinálni. Legtöbbször meg se próbálják, mert félnek. Még az is kérdés lehet, mi lesz, ha leesik a zsonglőr labda. Persze, hogy leesik, még a profiknak is időnként, sőt, mire ide eljutottak, nagyon sokszor leesett már. Ezért nem csirkékkel, meg aranyhörcsögökkel gyakorol az ember. Ha leesik a zsonglőrlabda, lehajolsz, felveszed, és gyakorolsz tovább. Estére lehet, hogy lesz egy kis derékfájásod. Megfelel a válasz?

          Egy felnőtt nem szeret túl sokat kockáztatni. (Ha igen, akkor vagy szerencsejátékos, vagy menő vállalkozó.) Képzeljük csak el, mi történik, ha megpróbál fára mászni, és nem sikerül! Mindenki rajta röhög, megüti magát, megsérül, kórházba kerül, Úristen, nem fizet tébét!!!

Szóval egy fára mászástól a Világ Végéig jutottunk, s lám, az egyik lépés logikusan következik a másikból. Logikusan, sőt, akár tudományosan megmagyarázhatjuk, miért vagyunk szerencsétlenek. „30 év felett már nincs akrobatika, 40 felett nem szülhet a nő, tönkre megy a prosztata, csontritkulás, leépülés, elhülyülés, végül ránk kacsint a megváltó Halál…” Ugye milyen frankó közhiedelmeink vannak?! Aki ezt elhiszi, az mire föl vár mást?! Ha a dongó elhinné, amit a tudósok megállapítottak, ekkora testtel nem volna képes repülni. De szerencsére a dongó szarik a tudósokra, és repül! J

          A gyerek, mikor járni tanul, vagy fára mászik, nem gondol arra, mi lesz, ha leesik. Arra ott az aggódó szülő. Csak arra koncentrál, amit éppen csinál, benne van a pillanat varázsában, és a cél határozza meg a gyakorlás irányát. A siker, nem szerencse, hanem döntés kérdése.

          Emlékszem egyszer „hajdanán”, enyhén szalon-spicces állapotban elkezdtem felmászni a Holdvilág Árok egyik hasadékán, és egyszer csak józan döntést kellett hozzak. Volt egy pont, ahonnét vagy visszamegyek, vagy kimászok egy szakadék fölé nyúló sziklára, és onnét tovább a hegygerincre. Ha tovább megyek, azzal annak veszélyét kockáztatom, hogy esetleg leesek, és egy életre nyomorékká válok, vagy akár meg is halok. Egy pillanatra eszembe jutottak azok az agy és gerinc-sérült betegek, akikkel apám foglalkozik a Rehabban. Bizony csúnya dolog lenne odakerülni… Ha viszont lemegyek, azzal feladom, és az nem tesz jót az önbecsülésemnek. Így hát rövid dilemma után úgy döntöttem, „nincs olyan verzió, hogy leesek”, és felmásztam gond nélkül. A pillanatnyi dilemma arra hívta fel a figyelmemet, hogy innentől veszélyes, innentől tétje van, és ha nincs egy szilárd döntés, nagy bajba kerülhetek. A leesés lehetőségét egyszerűen ki kellett húznom ahhoz, hogy tovább menjek, és biztonsággal felérjek.    

        

          Hogyan is jön mindez az akrobatikához? Mi köze a kreativitásnak a spirituális hozzáálláshoz? Nagyon is sok. Azzal, hogy a kudarc lehetőségét kizárom, egyrészt nem vonzom be a bajt az aggodalmammal, másrészt kevesebb dologra kell összpontosítanom, s így nagyobb az esélyem a sikerre. Nem véletlen, hogy zen vonalon is a jelen pillanat tökéletes átélése a cél. Ha a mester hátba vág a pálcájával, miközben meditálni próbálsz, az azt jelenti, hogy meditálni próbálsz, ahelyett, hogy meditálnál. 

Szóval, ha döntést hozol, arról hogy mit akarsz elérni, akkor nincs más dolgod, mint teljes figyelmeddel végrehajtani az instrukciót, és az eredmény nem marad el. Az instrukcióra való figyelés egyébként, a gyakorlás alatt időnként megjelenő félelem legyőzésének legjobb módszere. Nem néha működik, hanem mindig. Ha képes vagy a félelmeid, aggodalmaid helyett arra összpontosítani, amit csinálsz, a félelem magától eltűnik. A helyén felszabadult öröm jelenik meg, és ha hagyod úrrá lesz egész lényeden. Amit hazaviszel, az a nem-várt sikerélmény (mert a test mindent tud, ha nem rontjuk el agyalással), és a felszabadult öröm érzése.

          Tehát miért is gyakorlunk akrobatikát? Erre a kérdésre a legjobb válasz: gyere el, és megtudod. J

          

          A vicc az egészben az, hogy az, amitől mi szét parázzuk magunkat, az a gyereknek önfeledt játék. „Mi van, ha leejtenek?” Fel sem merül. Egy gyerek sokszor jobban bízik benned, mint Te magadban. Nálunk az a cél, hogy kibontsd a kreativitásod, és megtanulj újra önfeledten játszani. Legyél bátor, bízz magadban és a társaidban, és legyél nyitott, legyél kíváncsi az új megoldásokra.

Nagyon szépen kitaláljuk, mi legyen az adott óra menete, de emellett minden alkalommal meglepődök, és meglepődni jó.

          Ha szeretnéd Te is letenni önkorlátozó hiedelmeidet, és meglepődni, mennyi mindenre vagy képes, szeretettel várlak 'balancing' (kézenállás és egyensúlyfejlesztő) workshopjaimon és/vagy akrojógás eseményeimen. J

          További információt az akrojoga.hu-n, és a fb/kézen állni jó csoportban találsz.

Egy akro-közösség evolúciója

          Amikor létre hoztam az Akro-Kommandót, az volt az elsődleges célom, hogy a gyakorlás és fejlődés örömét megosszam azokkal, akik erre vágynak. Bár korábban is futottunk már néhány kört ezzel az általam „kísérleti akrobatikának” nevezett érdekes műfajjal, a csapat első igazi meglódulása 2011 januárjában történt.

Éppen túl voltunk az ünnepeken, úgyhogy körbe küldtem egy mailt az érintetteknek „Vége a beigli zabálásnak…” kezdettel. Az időzítés tökéletes volt. Ekkor már a legtöbben sikeresen meghozták az újévi fogadalmaikat, és még tartott is a lendület, tehát úgy gondoltam, most érdemes felpattanni és szörfözni egyet a lelkesedés hullámain. Így is történt.

          Pont elegen voltunk ahhoz, hogy szenvedélyünknek hódolva, kb este 6-tól fél 11-ig próbálgassuk a különböző páros és csoportos akrobatikus mozdulatokat, pozíciókat. „Ember-tetrisz”, ahogy azt egy cimborám akkoriban megfogalmazta. Ezeknek a formáknak tényleg csak a fantázia szab határt, időben éppen ezért rendkívül nehéz volt tartani a kontrolt.

          Akkor még csak nem is hallottam az akrojógáról, a jógás mozgássorok pedig inkább csak rekreációs célból kerültek elő, ha éppen valamilyen, könnyebb sérülésből kellett helyrejönnöm.

          Többnyire önálló bemelegítéssel kezdtünk é spontán nyújtással zártunk, az órának pedig sokkal inkább volt rögtönzött, mint vezetett jellege. Amit akkoriban egy alkalomba bele akartam sűríteni, az mai szemmel nézve haladó csapattal is minimum félév anyagát képezi. Bizonyos értelemben az volt a hős-korszak.

Valahogy a nyújtásoknál is spontán rátaláltunk egyik, másik páros thai elemre, ahonnan aztán simán átpördültünk egy kontaktosabb mozgás sorba. Egymás testét, a falakat és a különböző tereptárgyakat egészen őrült módon használtuk. Mivel már akkor is meglehetősen heterogén mozgásos múltú, és különböző szinteken álló vegyes csapat voltunk, sosem lehetett igazán tudni, mire is számítson az ember. Megfordult közöttünk harcművész, tornász, zenész, színész, jógás, kontakt-táncos és 3-gyerekes családanya is J

          Bár az órákat azóta sikerült „felhasználó-baráttá” tenni, úgy érzem szükség volt erre az időszakra is, hogy legyen miből kiforrnia magát annak a tanítási és gyakorlási módszernek, mellyel mostanában dolgozom.

          Mikor először találkoztam az akrojógával, úgy gondoltam, minden bizonnyal azok mennek akrojógázni, akik kevesek a cirkuszhoz. Most már látom, hogy hatalmasat tévedtem. Sokan azok közül, akik ma az akrojóga profi oktatói, cirkuszos vagy artista múlttal rendelkeznek, és nem azért váltottak, mert kiöregedtek, hanem azért, hogy soha ne kelljen kiöregedniük és, hogy másokat is a biztonságos gyakorlásban segítsenek. 

          Egyre több ismerősöm számolt be róla, mennyire jól érezte magát egyik, másik akrojóga tréningen, azt viszont nem értettem, miért kell megállni egy sima 'lábon fecske' pozíciónál.

          Szép lassan azonban be kellett látnom, hogy nem lehet mindenkit egyszerűen bedobni a mély vízbe. Az emberek igenis hálásak azért, ha túlélik az órát, és nem utolsó szempont, hogy később is visszajönnek… Kellenek a keretek.

Időben limitáltabbak, technikailag pedig felépítettebbek lettek az órák, hogy, egy kezdő is szépen bele tudjon simulni a gyakorlás menetébe. A kevesebb néha tényleg több, segítőre pedig még a legegyszerűbb gyakorlatoknál is szükség lehet.

Az a fajta segítség, amit egy akro-jógi a gyakorlás alatt nyújt (spotter), nem az ügyetlenség beismerése, hanem lehetőség, hogy egy-egy pozíció örömét azok is átélhessék, akik technikailag esetleg nem tartanak még ott. 

          Hogyha kicsit lassítasz az iramon, jobban tudsz figyelni a lélegzetedre, sőt, a partnered lélegzetére is, ami, ha szinkronba kerül a mozdulatokkal, különleges meghittséget ad a gyakorlásnak. A legfontosabb, az összehangolódás és a közös ritmus megtalálása. Már ez önmagában rendkívül felemelő közösségi élmény, a fejlődés pedig a gyakorlás elkerülhetetlen „mellékhatása”.

Tanulság: Fektesd le az alapokat és tartsd ébren a lelkesedésedet, meg a kreativitásodat. Így elkerülheted a fölösleges sérüléseket és megismerheted egy olyan oldaladat, mely igazán sok kellemes meglepetést tartogat a számodra. :)