2012. január 23., hétfő

A gyakorlást segítő belső képek és hasonlatok

          Ha az ember felnőtt fejjel kezd akrobatikát tanulni, sok mindenre ráviszi a kényszer. Szembe kell néznie a saját kételyeivel, félelmeivel, és azzal, hogy a környezetében sokan megkérdőjelezik a józan eszét. Kellő bátorítás híján nagyon nehéz dolga lesz az illetőnek. Szinte senki sem hisz a sikereiben. Ha van bennünk ilyenkor egy kis dac, egy kis „majd én megmutatom nektek, hogy csak azért is-érzés”, az túljutathat minket az első nehézségeken, de hosszú távon ez a motiváció minden bizonnyal kevésnek bizonyul majd.

          Az embernek le kell porolnia az évek alatt lelkére ragadt koszt, hogy gyermeki lénye újból teljes fényében ragyogjon. Azt a tökéletes nyitottságot és létbizalmat keressük, amellyel a gyermek járni tanul. Nem számít, hányszor esik el, tudja, hogy előbb-utóbb járni fog, és ez így is lesz. Ugyan azt a tudást hordozza magában, mint egy fának a magja. Tudja, hogy milyen fa lesz belőle, és nem számít, mikor kerül a földbe. Hosszú évekig heverhet az országút szélén, ha egyszer megkapja a kellő támogatást, ugyanúgy kihajt, és nem mérlegeli a kudarc lehetőségét.
Egy felnőtt lelke már nem olyan rugalmas. Nekünk már sok minden nem fér bele. Ha elégszer esünk pofára, megsértődünk és feladjuk a harcot. Felmutatjuk az életnek a középső ujjunkat, és jól elküldjük az anyjába az Univerzumot...
Aztán, lehet, hogy évek múlva, mikor kihevertük a sérülést, visszamerészkedünk az élet harcterére, és újból felvesszük a kesztyűt. 

          Amire mindenképp szükségünk van, hogy kezdjünk el újból hinni a mesékben, hinni az álmainkban. A túl sok információ korlátoz. Ha egy alma magot egyetemre küldünk, végül nem tudja majd, mi is legyen belőle. Lehet, hogy körtének jobban megéri lenni, de mi van, ha felmegy a szilva árfolyam és bedől a barack? Súlyos kérdésekkel nyomasztjuk magunkat nap, mint nap, de, hogy mi mit is szeretnénk valójában, és hogy hogyan juthatunk el oda, azt a legtöbben már nem kérdezik meg maguktól.
          Akármilyen furcsán is hangzik, ha bármit is akarunk kezdeni magunkkal, fel kell ébresztenünk magunkban azt az ősi, egyetemes tudást, amelynek gyerekként még birtokában vagyunk. Archetipikus képek vannak belénk kódolva, így születünk. Egy királylány afrikai gyerekek rajzain is szőke, és a boszorkány ugyanúgy, hosszúorrú, púpos rémségként szerepel. Ha azt mondom, óriás-járás, vagy törpe-járás, egyetlen óvodás sem kezd agyalni, mit is kell tennie. A kung-fusok és tai chisok, állatok és mitológiai lények mozgását utánozva alakították ki mozdulataikat, sőt, még az egyes stílusokat is (pl: majom kung-fu, sáska kung-fu, tigris-karom stílus, stb.).
          Sokunkkal megesett már, hogy egy régóta gyakorolt, nehezebb mozdulat sort, legyen szó akrobatikáról, zenéről, táncról, vagy harcművészetről, egy hirtelen felmerülő belső kép segítségével értettünk meg.
          Gyerekfoglalkozáson nagy kihívás szokott lenni az erősítés. Hogyan vegyem rá őket, hogy rendesen tartsák magukat fekvőtámasz közben? A fekvőtámasz még felnőtt csoportban is többnyire a „közellenség” kategóriába tartozik, kamaszoknál ciki jól csinálni és menő sumákolni („Légy férfi! Mondj nemet a sportnak…”), a gyerek meg egyszerűen nem figyel a derekára ilyenkor. Egyik alkalommal, mikor a lurkók fekvőtámasz címszó alatt mindenféle „érdekes” dolgot műveltek, jött az ötlet, hogy én, mint „vakond” átbújjak alattuk. A játék tökéletes volt. „Ti vagytok az alagút, én vagyok a vakond.” Hihetetlen, hogy a játék mennyire tudatossá tette számukra a derék és ezzel a középpont tartását. Ezen felbuzdulva legyártottam egy sor játékos erősítő gyakorlatot, melyek az óta is nagy népszerűségnek örvendenek. Karjukat oldalra kitárva ők a „fák”. A fa ága erős és merev, elbírja a rászálló madarakat, azaz a ránehezedő kezeket. Ettől a gyerekek olyan erővel feszítik a karjukat, hogy azzal már ténylegesen tartani lehet. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint ezeket a játékos képeket átültessük az akrobatika tényleges gyakorlásába.

          Olyan testérzetek felidézése, melyek egészen zsigeri módon hatnak, szintén működésbe hozhatják a test intelligenciáját. „úgy húzd be a hasad, mintha épp gyomron vágnának..” Elég goromba hasonlat, de működik. „Úgy tekeredj, ahogy a lánc, mikor a kútból felhúzzák.” Kézenállásnál: „Úgy keresd a függőlegest, mintha egy földön álló kútgyűrűbe engednéd bele magad.” Úgy húzd magad össze, mint a tűzben pöndörödő lepke, vagy egy faággal megpiszkált hernyó.” Ilyen és ezekhez hasonló képeket tesztelünk, ha a szükség úgy hozza. Magad elé idézed a képet, és a tested érti, hogy mit kell csinálnia.
          Használjuk a fantáziánkat, és a szabad asszociációt! Nagyon jól működik gyerekeknél felnőtteknél egyaránt, hogy döntsd el, milyen anyagból vagy. Lehetsz fából, gumiból, vasból, lehetsz vízzel töltött lufi, lehetsz 5 ponton felfüggesztett marionett figura, és így tovább. Ezekkel a hasonlatokkal élve a test más és más mozgásokra lesz alkalmas. Nekünk csak elő kell venni a megfelelőt.
          A játék kikapcsolja az elmét és könnyeddé teszi a munkát. Van, amikor az kell, hogy ne múljon semmi sem rajta, mert egy izgulós ember így könnyebben ellazul, de olyan is lehet, hogy tétet kell adni a játéknak, így könnyebb összeszedni a fókuszt egy szétesett társaság esetén.

          Legutóbb arra volt szükség egy kamaszokból álló csapatban, hogy megérezzék a pattanásig feszült légkör energiáját. Nem mindegy, hogyan vagy jelen, miközben a társaid a színpadon dolgoznak. Ha te nem figyelsz, a társad leesik. Ha figyelsz, az ereje és a kreativitása megsokszorozódik. Kétféle hasonlatot használtunk. Az egyik az volt, hogy úgy figyelj, mintha a társad egy bombát készülne hatástalanítani. Ha nem jól figyelsz, mindenki felrobban. Meditációban mondják, hogy figyelmed legyen azé az emberé, aki egypallójú hídon megy át a szakadék felett. Ez a hasonlat a figyelem erejét emelte, a másik hasonlattal a figyelem forrását, és irányát pontosítottuk. Figyelni lehet „fejből, torokból, ágyékból”, mindegyiknek más és más az energiája. Nekünk most az volt a feladatunk, hogy a „szívünkből” figyeljünk. Bátorítóan nézzük a társunkat, drukkoljunk neki. Higgyük el, hogy rajtunk is múlik a sikere. „Toljuk Neki az energiát!”
          Persze, hogy működött. Imádtam! Gyönyörű pillanatok születtek. Volt, amikor két lány olyan fókusszal mozgott, hogy a lélegzetüket is hallani lehetett. Szinte harapni lehetett az energiát. Még a legunottabb arcok is teljesen bevonódtak. Azelőtt állandóan dumált valaki, most néma csend volt. A pillanat ereje teljesen átütötte a falat az agyukban.

          Olyat léptünk előre a színpadi jelenlét felépítésében, amire álmomban sem számítottam.

          Működnek a képek, a hasonlatok, a testérzetek, és ha kell, érdemes erősíteni a fókuszt, hiszen a mag is akkor nő ki rendesen a földből, ha vizet, fényt és tápanyagot, egyszóval szeretetet és kellő figyelmet kap.

          Én kívánom mindenkinek, aki színpadon dolgozik, hogy használja ügyesen a belső képeket, és fürödjön a társai figyelmében próbán és előadáson egyaránt. Így öröm a munka, és lendületes a fejlődés. J  

Akro-info: fb/akrokommando

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése