Egyik színházas táborban annak idején azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy mesét. Nem volt semmilyen kritérium, bármiről szólhatott, lehetett hosszú, rövid vagy közepes, lényeg, hogy egy belőlünk kipattanó mese legyen.
Neki láttam hát, írni kezdtem, és hagytam, hogy a mese létre hozza önmagát. Nem szóltam bele, engedtem a karaktereknek, hogy életre keljenek, és azt tegyék, amit akarnak. Hagytam, hogy beteljesítsék a sorsukat, bármi legyen is az.
Akkor még nem tudtam, mi lesz belőle, és, mikor kész lett sem vettem benne észre semmilyen különösebb tanítást. Félre raktam hát, és most, pár évvel később újra rátaláltam. Végig olvastam, mintha nem is én írtam volna, és most, különös módon beindított bennem valamit.
Ezért úgy döntöttem, megosztom azokkal, akik kíváncsiak rá. Engem érzelmileg átmozgatott, és kellemesen felfrissültem tőle. Lehet élet és halál egyaránt szép és jelentőségteljes.
Következzék a mese! J
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tenger, s abban sok-sok vízcsepp. Mindegyiknek külön egyénisége és külön neve volt, mégis egy tengert alkotva, kavarogtak az áramlásban. Hullámot vertek és vihart támasztottak, vagy csak épp csendesen ringatóztak a felkelő Nap fényében. Ős-anyjuknak a tengert tartották, s bár mindegyik más volt, mégsem különültek el egymástól.
Így ment ez sokáig, mígnem aztán, egyszer egy napon a tenger csordultig megtelt szeretettel, s hogy ne kelljen özönvizet támasztania, felhőt gyúrt kiválasztott cseppjeiből, hogy elküldje őket szomjazó földeket keresni. Mikor elkészült a felhő, szelet kavart alája, és messzire repítette a kövér cseppeket. Repült is a felhő, ám a tenger szeretetét hordozva túlságosan nehéznek bizonyult, s ahogy elérte a magasabb parti fákat, csak hamar hatalmas felhőszakadás támadt.
Amikor mindez történt, akadt a felhőben egy csepp, név szerint „Cikázó-Fény”, aki a nagy esőben egy sziklára pottyant, majd onnan ijedten visszaugrott a felhőben tovább suhanó társai közé. „Hogy is ne! Még csak most kezdődött és máris vége?! Én kalandra vágyom, és még semmit sem láttam a világból.” Azzal ügyesen elvegyült a többiek között.
Cikázó Fényről tudnunk kell, hogy benne volt a legtöbb só, s minthogy egyéniségét ez hordozta, nem szívesen vált volna meg tőle.
Ahogy a szél vitte tovább a megfogyatkozott csapatot, felhőnk alját éles hegycsúcs karcolta meg. Nyomban hatalmas zivatar támadt. Sűrű cseppekben hullott az eső, de Cikázó Fénynek egy magas fenyő tetejéről sikerült lendületet venni, és ismét visszaugrania a felhőbe. „Ezt is sikerült elkerülnöm! Különben sem tetszik nekem ez a táj. Túl zord.” Azzal kényelmesen elhelyezkedett.
Ezután sokáig semmi izgalmas nem történt. Nézték az alattuk elterülő hegyeket és völgyeket, majd síkságok, falvak és városok következtek. Cikázó Fény egy darabig élvezte a kilátást, aztán lassan unatkozni kezdett. „Itt semmi nem történik. Csináljunk már valamit!”
Még azonban végére sem érhetett a gondolatnak, a felhő hirtelen ereszkedni kezdett. Borzalmas látvány tárult eléjük. Az emberek háborúztak, egymás vérében jártak. Tengernyi halott és sebesült feküdt a harcmezőn, az életben maradtak pedig siratták halottaikat. Fájdalom és szomorúság terült a vidékre. „Ez nekem sok. Gyorsan menjünk innét!” – gondolta Cikázó Fény, és igyekezett kikerülni lehulló társait. Később éhségtől és szomjúságtól szenvedő lényeket találtak, majd kimerült munkásokat, akik éjt nappallá téve dolgoztak, szüleiket vesztett árvákat, kipusztuló, lemészárolt állatokat, veszekedő családokat, kórházat, börtönt és temetőt, míg felhőnk enyhet adó, hűs szeretetét bőségesen osztva egyre kisebb, és kisebb lett.
Ám a mi kis vízcseppünk ügyesen mindig úgy helyezkedett, hogy kikerülje földre hulló társait. Így sikerült elkerülnie az átalakulást. Mert amit magukban hordoztak, csak úgy szabadulhatott ki, ha a cseppek elengedték „csepp-létüket”, csöppnyi életüket, azaz meghaltak. Ehhez pedig Cikázó Fénynek semmi kedve nem volt. Különösen a nagy fájdalomban, szenvedésben nem akart feloldódni. Életre és vidámságra vágyott.
Felhőnk időközben igencsak megfogyatkozott, s így a szél kedvére játszadozhatott vele. A nagy játszadozásban a felhő egyszer csak egy nagy, sivatagi homokviharban találta magát. Az erős szélben Cikázó Fény elszakadt társaitól, s együtt kavargott a magasban szálló homokszemekkel. Még föl sem ocsúdott meglepetésében, máris összetapadt egyikükkel, név szerint „Égbevágyóval”. „Hé! Mit csinálsz?! Ki vagy te?!” – kérdezte ijedten Cikázó Fény. „Te ki vagy, és te mit csinálsz?!” – kérdezett vissza a homokszem kíváncsian. Már épp neki álltak volna veszekedni, mikor Égbevágyó hirtelen felkiáltott. „Nagyon közel a föld. Mindjárt leesünk!” „Én nem akarok leesni!” – kiáltotta Cikázó Fény. „Akkor dobd le a sót! Túl nehéz.” Víz-cseppünknek be kellett látnia, hogy Égbevágyónak igaza van. Kelletlenül ledobta hát a sót, s abban a percben emelkedni kezdtek. Annyira magasra emelkedtek, hogy minden picire összement alattuk. Eközben sikerült egészen összebarátkozniuk, és úgy, ahogy voltak összetapadva repültek tovább.
Minél magasabbra értek, annál hidegebb lett, ezért, hogy ne fázzanak annyira, lassan kristályosodni kezdtek. Mire észrevették magukat, már sűrű pelyhekben hullottak alá. Nevető, pajkos gyerekek játszottak az öreg parasztház udvarán. Egy kislány csukott szemmel, mosolyogva állt a hóesésben. Cikázó Fény és Égbevágyó a kislány orrán landolt. A következő pillanatban elolvadtak, s a vidéken tiszta, gyermeki öröm áradt szét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése