Összehangolódás

          Amikor címet kerestem ennek a bejegyzésnek, az járt az eszemben, ahogy legutóbb sikerült bevonnom egy éppen akkor „ellenálló” emberkét egy mozgásos kísérletbe. Kamaszokkal dolgoztam, és mivel ebben a korban ilyen érett fiatalokkal még nem találkoztam, bátor húzásra szántam el magam.

          Öten dolgoztak bent a térben, egymás testfelületét és különböző magasságbeli szinteket használva. Kreatív, szabad, rögtönzött mozgás volt a cél. Ezzel a korosztállyal soha azelőtt nem mertem még improvizálni. Általában nincs meg a kellő figyelem, nincs meg a kellő komolyság, nem mernek játszani, kísérletezni, nem mernek ennyire megnyílni egymás előtt. Most is vért kellett izzadni, hogy kialakítsuk és fenntartsuk a kellő figyelmet. Nehéz elérni, hogy ne poénkodják el a dolgot lépten nyomon, de megéri. Mindig vannak a csapatban érettebb személyiségek, akik kellő bátorítással belemennek „veszélyesebb” kísérletekbe is, mert bíznak benned, és kíváncsiak rá, hogy mi sül ki végül a dologból.

          Öten dolgoztak tehát a térben, és a többieknek az volt a dolga, hogy tapssal időnként megállítsák a mozgást, és egyik, másik társukat leváltva, ők is belekeveredjenek a közös mozgásba. Két srác kivételével már mindenki volt benn mozogni. Mikor rákérdeztem, mire várnak, az egyik hasfájásra panaszkodott (ez elég gyakori, mikor valamiért meg szeretnék úszni a gyakorlatot), a másik meg tisztán kijelentette, hogy ez „nem az ő világa”.

          Akármelyikünkkel megeshet, hogy hárítunk valamit. Félünk tőle, cikinek tartjuk, nem akarunk kitárulkozni valaki előtt, vagy csak egyszerűen nem találjuk a kapcsolódási pontot. Úgy döntöttem, nem erőltetem a részvételüket, viszont, mivel láttam, hogy a többiek sem olyan bátrak, mint lehetnének, azaz, nem hozzák ki a gyakorlatból a benne rejlő lehetőséget, én is beszálltam, hogy megmozgassam kicsit a teret körülöttük. Csak, hogy lássák, mennyire lehet építeni egymás test-tudatára, a falat is használva egyik lábammal már egy olyan vállra támaszkodtam, amit nem is láttam, mert a hátam mögött volt. Egy pillanat alatt olyan konstrukció jött létre, ahol minden résztvevő támaszkodott is (ha máshol nem, a falon), és egyben, valamelyik testfelületével tartott is valakit. A következő pillanatban elhangzott a taps, és a „hasfájós” emberünk már benne is volt a játékban. Megérezte a játék lényegét, és két másodpercen belül megteremtette a helyet „ellenálló” cimborájának, aki korábban tényleg nem látta a lehetőséget kezdetleges, „kortárs vonaglásunkban”.

          Persze, hogy „nem az ő világa”, hiszen nem látszik a lényeg. Elsőre csak egy spontán dörgölőzésnek tűnhet a dolog, Ő pedig egy olyan srác, akinek a vállaira az egész osztály felépíthető. Igazi tartó ember. Akkor van elemében, ha tarthat. Nem akartam beleerőltetni a gyakorlatba, csak a többieket akartam inspirálni, de közvetlenül, egy rejtett célt érvényesítve Ő is megtalálta a helyét. J

          Sokszor tapasztaltam már, hogy elég az én motivációm, ha valakit be szeretnék vonni egy tevékenységbe, vagy fel szeretném szabadítani a fantáziáját, hogy kreatív energiáit szabadon áramoltassa. Elég, ha én odateszem a figyelmemet, és keresem a kapcsolódási pontot. Az a motivációm, hogy megtaláljam a hozzá vezető utat, legyen szó akár zenéről, mozgásról vagy színházról.

          Nekem is izgalmas a folyamat. Látom, hogy elakadt, mert látszik, sőt érződik, még a hátam mögül is. Ugyanakkor, ha sikerül elkapni a pillantását, egy tétova mozdulatot, egy kimondott szót, vagy akár csak egy hangot, az én fantáziám már beindul. Már tudom, mit akarok belőle kihozni, és innentől csak az oda vezető utat kell megtaláljam.

          Zenében ilyenkor, ha többen építünk fel kísérleti effektekre és zajokra ritmusokat, harmóniákat, megkeresem magamban a bizonytalankodó résztvevőt, és egész finoman párbeszédet kezdeményezek vele. Elég egy tétova hang, ha arra válasz érkezik, az bátorítóan hat, és ha megismétli, és megkapja rá ugyanazt a választ, máris van egy ritmusunk, máris kész a játék, melyben már jóval könnyebb feloldódni. J  

          Ezzel a módszerrel az egész játék uralható, és kontroll alatt tartható. Bármelyik résztvevőt kiválaszthatod, és vele párbeszédet kezdve, a közös játékból felszabaduló öröm mindkettőtöket felemel.

          Amikor gitárt hangolok, nem csak a gitárt, de magamat is hangolom. Egy cirkuszi, színházi vagy bármilyen fellépés előtt, szintén rá kell hangoljam magam az előadásra. Hétköznapi üzemmódban, civil tudattal nem léphetek színpadra, mert úgy a leglátványosabb trükk is csak trükk. Elvész az ereje. Ha színpadra hangolod magad, és ott van a jelenléted, bármit csinálsz, erős lesz. Közönségként is izgalmasabbnak találok egy teljes, színpadi jelenléttel megtett sétát, mint egy rutinból ugrott, nyegle szaltót.

          Az összehangolódás, az összhang keresése magaddal, vagy bárki mással.

Az a szép benne, hogy neked csak a döntést kell meghoznod, hogy itt és most törekszel rá. Finoman keresed a módját, és ha nem feszülsz rá, csak hagyod magad vezetni az intuíciód által, a megoldás  kibontakozik a szemed előtt.

          Egy másik alkalommal, csak annyit döntöttem el, hogy keresem az összehangolódás módját. Azt akartam, hogy egy közös színpadi jelenlétben, egymásra és magukra fókuszáltan figyelve tudjanak mozogni. Nem volt fontos, hogy technikailag is magas szintű dolgot csináljanak. A közös figyelemben való mozgásra kerestem gyakorlatot, és az hamarosan megmutatta magát. Ami először „jött”, hogy figyeljenek a lélegzetükre. Aztán tettünk mozgást a ki és a belégzéshez. Belégzésnél összehúzódtak, kilégzésnél, kinyíltak. Ezután összekapcsolódtak a kezüknél fogva, és egy közös ritmust találva, együtt végezték ugyanazt a mozgást. Végül csináltunk két koncentrikus kört, lányok belül, fiúk kívül, és a két kör, egy közös légzésre két irányba mozgott (fiúk össze és szét, lányok fel és le). Úgy nézett ki, mintha egy lüktető szív volna az egész csapat. Mindezt ügyesen rátettük egy tenger-zúgásos zenére, így a hullámok ki és beáramlása tökéletes harmóniába került a lélegzetükkel és a mozdulataikkal.  Akik kívülről nézték, azt mondták, jól esett nekik a látvány. Nézni és benne lenni egyaránt terápiás hatású volt. Még a tekintetük is megváltozott.

          Ez a fajta összehangolódás egy közösség életében, legyen az iskolai, családi, munkahelyi vagy bármilyen csoportosulás, mindenképp továbbgondolásra érdemes, hiszen a benne rejlő lehetőségeknek még csak töredéke mutatkozott meg. Már az első alkalommal is izgalmas folyamatok indultak el, melyek hosszú távon rendkívül gyógyítóak lehetnek mind a csoport, mind a benne lévő egyének számára.

          Kívánom mindenkinek, hogy legyen része hasonló tapasztalásokban, ahol ilyen spontán módon kialakult harmóniában időzhet és töltődhet. J

Májustól visszatérünk és várunk Titeket nagy szeretettel foglalkozásainkon.

Info: akrokommando.hu,  FB: akrokommando.