2012. február 23., csütörtök

India nem alszik




          Több, mint 3 hete vagyunk már Indiában, de azt hiszem, megszokni még csak most kezdem  igazán. Felfogni, hogy itt vagyok, az még odébb van. Talán majd májusban, ha visszatérek, elhatol a tudatomig, hogy itt voltam, bár kérdés, hogy otthonról nem csak egy furcsa, kaotikus álomnak tűnik-e majd.

          Az első dolog, amit nem értettem és szoknom kellett, az az örökös füst és por, ami Delhiben már a repülőgép ablakából feltűnt. Mi ez a por, ami folyton ott kavarog a levegőben? Mi ez a füst, ami mögül a végeláthatatlan szemétkupacok, ősrégi, porladó épületek és a mindehhez szokatlan módon passzoló modernebb irodaházak sziluettjei tűnnek elő?

          Egy egész napos, városban való flangálás után azt gondolnád elég éber vagy hozzá, hogy ne érhessen meglepetés. Szemeket növesztettél a hátadra, úgy forgolódsz a tömegben, mint egy minden irányból támadást váró szamuráj. Gyanakodva méregeted a rád mosolygó arcokat, próbálod felvenni a ritmust a lüktető város őrült forgatagával. Csak Delhiben többen élnek, mint egész Magyarországon, és mikor lemész a metróba, ehhez már nem is fér semmi kétség. Ha eddig nem vesztetted el az intim szférádat, most kénytelen leszel… Határaid egy pillanat alatt szertefoszlanak, mihelyt a tömeg, veled együtt benyomul a zsúfolásig tömött vagonokba. Most Te vagy a hazafelé tartó munkás, az ügyvéd, a 12-gyerekes, kövér háziasszony, a csábos pillantású fiatal lány és a sunnyogó suhanc is, aki szerencsédre a jobb zsebed helyett a balba nyúlt, s így most a pénzed helyett csak a kézfertőtlenítődnek örül...

          Másnap indul az újabb kaland. Riksázás a névtelen és lehetetlenül szűk, mégis hömpölygő utcákon. Mindenki megy, amerre lát, senki sem néz semerre, hisz tudja, hogy úgyis kikerülik. Szüntelen ordítozás, dudálás, illatok és szagok, meg mindenféle impulzusok feldolgozhatatlan töménységben. Centiméterre húzunk el egy zöldségárus mellett, itt egy kutya hever, mellette szemétkupac és egy borbély, aki a nyílt utcán beretválja pocakos kliensét. Villanyvezetékek átláthatatlan egyvelege lóg az időtlen házak ablaka alatt, ahonnét most egy szurtos képű asszonyka teregeti sosem tisztuló ruháit. Itt egy elkapott tekintet, egy neked szóló mosoly, ott egy kirakatból rád kacsintó Ganésa szobor. Végül, egy nyugodtabbnak tűnő zugban, egy csésze maszala csáj kortyolgatása közben, az utca forgatagát szemlélve elmerengsz a híres zen mondáson, miszerint „meditációra legmegfelelőbb hely a piactér”.

          Indiában az épületeket nem újítják fel, hanem hagyják őket maguktól leomlani, és inkább felhúznak mellettük egy újat. Úgy tűnik, ez a kultúra olyannyira a körforgásra épül, hogy az elmúlásnak legalább olyan fontos helyet adnak, mint az újjászületésnek. Mintha még a szemét is szent lenne, és az építkezéseknél nem ritkán tehénszar a tapasztó anyag…

          Próbáltam felkészíteni magamat az ittlétre, hisz hónapok óta tudtam már, hogy jönni fogok, India mégis készületlenül ért. Indiára csak Indiában lehet felkészülni…
A nyugatról jött ember mindenképpen préda, ebben a túlélésre specializált társadalomban. Ha udvariaskodsz, borravalót adsz, szemet hunysz az apróbb huncutságok felett, mire hazaérsz, a koldusok még a gatyát is leszedik rólad, és mivel hagytad magad átverni és megkopasztani, még mélységesen meg is vetnek. Nem azt az angolt beszélik, mint Te, és ezt a félreérthetőséget is ellened használják fel, méghozzá rendkívül profi módon. Ha csak egy kicsit is bizonytalan vagy, megesznek az utcai árusok, vagy bárki, aki a potenciális hülyét látja benned. Márpedig itt a hülyének nézés az alap. Neked kell bizonyítanod, hogy nem vagy az…

          India összerág, és kiköp. Ezen mindenkinek át kell menni. Ezért nem érdemes befizetni egy kéthetes indiai nyaralásra. Időre van ugyanis szükség ahhoz, hogy az ostoba turista lárvájából kibújjon mindenre nyitott-tudatú lényünk pillangója, és törhetetlen Buddha-mosolyát előszedve megkezdje magabiztos szárnyalását. J

Amíg sápatag, európai színben pompázol, valószínűleg nem régóta vagy itt és egyedül el sem mered hagyni a biztonságosnak tűnő hotelt. Aki viszont jógázni jön, az vélhetőleg el fog itt tölteni néhány hónapot, és előbb utóbb belerázódik a dolgok menetébe.

          Érdekes kapcsolás, amikor egy kókusz-árus tiszteletét azzal vívod ki, hogy nem hagyod magad átverni, és elkéred azt a visszajáró egy rupit. Nem egész 5 forintról beszélünk. Otthon még talán szégyellnéd is magad, hogy ilyen apró pénzen képes vagy sóherkodni, itt azonban az elv a lényeg. Olyan ez, mint egy véresen komoly játék, ahol az életrevalóságodat tesztelik. Aki kicsiben átverhető, az nagyban is az, és így nem érdemel tiszteletet. Aki nem képes megvédeni magát, azt India eltapossa...

          Elkéred hát az egy rupit, és ha, elég határozott és természetes vagy, szó nélkül oda is adja. Még cinkos módon mosolyog is hozzá. Következő alkalommal pontosan ad vissza, és ha megkérdezed, elmondja mennyit érdemes adni a riksásnak, hogy elvigyen a helyre, ahová jutni szeretnél. Lehet, hogy még alkudni is segít. Később esetleg Te nem tudsz visszaadni neki, de ez már nem probléma. Majd megadod legközelebb.

          A következő szint, mikor kapásból kialkudod a riksásnál a megfelelő árat. Ő 100-at mond, mire Te nevetni kezdesz, és azt mondod 40. Erre meg ő kezd nevetni, végül 60-ért elvisz, és ha az út végén mégis többet kérne, Te megint csak nevetsz, kiszállsz, kezébe nyomod a 60 rupit és továbbállsz.

          Az is egy külön harc, hogy ne fűszerezzék halálra az ételt, amit enni szeretnél. Az elején még visz a jó magyar virtus, és faarccal betermeled a legerősebb ételeket is, később azonban, a pottyantós felett kuporogva kemény árat fizetsz büszkeségedért... 
Akár hetekbe is kerülhet, mire megszokod a helyi ízeket, és normalizálódik az emésztésed. Bizony eljön az ideje az egyszerűbb ízeknek, és annak, hogy nagyra becsüld mindazt az ételt, mely épségben hagyja a nyálkahártyádat. J

          Még Delhiben, a Vörös Erődben akróztunk egy kicsit a füvön, „just for fun”, meg a fotó kedvéért, és másodpercek alatt közönség gyűlt körénk. „Good practice, good yoga…” –mondta egy idősebb úr. Úgy tűnik, van az akro-jógának errefelé is valamiféle felismerhetősége, bár egy indiai ismerőst az egyik helyi, erotikus templom faragványira emlékeztette könnyed mozgássorunk. 

         Mysoreban csupa misztikus kérdés vesz körül minket. Például ki festi be, és milyen megfontolásból a teheneket (többnyire sárgára)? Van, hogy a mindenkihez és egyben senkihez sem tartozó kutyákat sem kímélik, de láttunk már sárga színű kecskét, sőt tyúkot is. A kérdés megint az előbbi. Vajon milyen okból kifolyólag teszi mindezt az elkövető? Lehet, hogy valamiféle kultikus célból történik e bonyolult procedúra? Mi lehet az oka a Karnataka Tartomány béli lakósok furcsa fejmozgásának? Ha kell, ha nem, jól csapágyazott nyakukon egyensúlyoznak fejükkel, és közben többnyire elbűvölően mosolyognak… Mikor alszik és eszik Vinay Kumar, a jóga tanárunk, aki 05.30-kor tartja az első óráját, és ekkor már bőven túl van a reggeli, privát gyakorlásán. Ezek után, szünet nélkül jönnek az általa vezetett jógaórák délután 3-ig, majd 4-től 7-ig, végül, este 7 után jöhetnek a tanítványok feltenni kérdéseiket. Ez megint csak eltarthat egy darabig. Vajon használható-e az Eu-ban a 300 rupiért (kb 1300 huf) továbbá 4db igazolványképért vásárolható jogosítvány?


          Stábunk folyamatosan nyomoz, s a következő bejegyzésben vélhetőleg minderre, s számos további izgalmas rejtélyre derül fény. J

          Addig is jó gyakorlás és jó szórakozást minden kedves olvasónak.




















4 megjegyzés: