Több, mint egy hónapja vagyunk már Indiában, s az ittlétünk kezd egyre természetesebbé válni. A teheneket úgy etetjük, mint otthon „magányos vénasszony a galambokat”. Hozzá kell azonban tenni, hogy bár a lomha, bárgyú-tekintetű jószágok a tökéletes ártalmatlanság illúzióját keltvén vonszolják ormótlan testüket, „szentségükkel” időnként galád módon visszaélve, komisz cselekedetekre ragadtatják magukat. Nem csak a forgalmat állítják meg pusztán szórakozásból, vagy isszák meg a tehetetlen munkások vizét, de egyik alkalommal Gabi kedvenc jóganadrágja is fennakadt egyikük szarván…
Most már csak nevetünk az egészen, de valójában mázlink volt, hogy ennyivel megúsztuk. Talán a libbenő, vörös-mintás kendő bőszítette fel a szemétben békésen kotorászó állatot, de az is lehet, hogy csak a jóganadrág jobb szellőzését akarta egy jól irányzott döféssel biztosítani…
Akárhogy is volt, a lyuk jó helyre került, így tehenünk elmondhatja, hogy ő is hozzájárult a legújabb mysori jóga-divat („New Mysore Stile”) kialakításához J
Reggelire kókusz-nektár, papaya, sárgadinnye, vagy gránátalmával ízesített zabkása, mazsola és datolya darabokkal ízlésesen megpakolva. Kezdjük felfedezni a helyi trükkösebbnél trükkösebb sütiket, melyekről elsőre nem mindig lehet biztosan tudni, édesek-e, vagy sósak.
Akármilyen furcsa, otthon valószínűleg az egyszerű és mégis higiénikus, indiai pottyantós is hiányozni fog. Azáltal, hogy guggolsz, nagyobb nyomás nehezedik a belekre, így a folyamat természetesebben történik meg, mintha, kényelmesen, alátámasztott fenékkel várnád a jó szerencsét.
Reggel 6-kor kelünk, 6.15-kor már óbégat a papaya árus, aztán jön a virágos és a zöldséges, aki egy lélegzetvételre sorolja fel az összes zöldséget, melyekkel a szintén korán kelő mysori lakókat kínálgatja. Nem mindennapi pránajáma ez, a napnak e korai órájában J
Sajátos ajándék, hogy minden reggel láthatjuk a Chamundi Hegy mögül felkelő Napot. Ez is azok közé a megunhatatlan dolgok közé tartozik, melyekre nagyon jó lesz majd visszaemlékezni, színében ugyanis a jól-sikerült tükörtojás közepét juttatja eszünkbe.
Több, kevesebb csúszással 7.30 körül kezdődik a jóga óra Vinay-vel. 5 kör Napüdvözlettel indítunk, melyben minden mozdulatot a lélegzettel szigorú harmóniában kell végrehajtanunk. Ezután jön a 64 ászanából álló bonyolult koreográfia. Ennyit még az életben nem izzadtam 2 óra alatt, pedig régóta mozgatom már ezt a „hétpróbás testet”. Lazsálni, sumákolni életveszélyes dolog errefelé. Ha valamit nem 100 százalékos odafigyeléssel és erőfeszítéssel csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy csintalan tanárunk pajkos huncutsággal újra csináltatja veled. Ha nem elég mély a légzésed, vagy csak egy kilégzéssel többet, vagy kevesebbet csinálsz, a háta mögül is kiszúrja, és abban a pillanatban meghallod a jól ismert „do it again” passzust. Itt a lusta ember nem kétszer, de ezerszer fárad.
Be kell valljam, hogy bizony sokszor alig várom már a végét. Legfőbb motivációm, hogy minél előbb kész legyek, ehhez viszont minden mozdulatban, minden lélegzetben kénytelen vagyok a tökéletesre törekedni, még ha az sokszor lehetetlennek is tűnik. Ezt valószínűleg Vinay is tudja, nem véletlenül választotta az ösztönzésnek e különös formáját. Azzal viszont, hogy a tőled telhető legjobb módon csinálod a gyakorlatot, annak áldásos hatásait is elkerülhetetlenül megtapasztalod. Amellett, hogy számomra is meglepő hajlékonyságot kezdek mutatni, a reggeli derékfájás is egyre ritkább vendég, tekintettel arra, hogy mire a reggel megtalál, már régen a jóga teremben izzasztom magam.
Az első napokban többnyire bealudtam a jóga utáni pránajámák légző gyakorlatai alatt, mostanra azonban ezen a területen is fokozódó éberség tapasztalható, és az orrom sincs már úgy bedugulva, mint azelőtt.
Mind ezek mellett természetesen ismerkedni kezdtünk a hozzánk hasonlókkal, a sok jóga-megszállottal, és lassan, lassan kiderült, hogy komoly igény lenne egy akrobatikus jóga workshopra. Nosza, szervezzük meg, miért is ne, gondoltam. Pont kapóra jött, hogy európai arcokat kerestek statisztálni egy bollywood filmbe. Kaptam az alkalmon, elmentem hát pénzt keresni és kapcsolatot építeni. Az eredmény azonban nem az lett, amit vártunk. Az első workshopunk kongott az ürességtől. Rajtunk kívül egy árva lélek sem dugta oda az orrát.
Hát így jártunk, de legalább gyakoroltunk egyet magunknak, aztán hazamentünk levonni a tanulságokat. Sajnos aznap csak a legmelegebb időben kaptunk lehetőséget egy olyan helyen, ami a legtöbb „bezsongatott” embernek (minket is beleértve) eléggé kiesett.
Bár a tapasztaltak valamelyest visszavetek lelkesedésünkből, mégsem adtuk föl. A következő alkalmat jóval közelebbre, egy ismerős, kanadai, világjáró hippi tanyájára szerveztük. A probléma csak az volt, hogy, mint megtudtuk, egy helyi arc (bizonyos Sai Baba) ingyen akrojógát tart a közelben heti két alkalommal, rendszeres jelleggel… Na, ezzel próbálj versenyezni! Meg is próbáltuk, pedig ennél konkrétabb konkurenciát maga az Őrdög sem állíthatott volna az utunkba.
Miközben mi a legbiztosabb emberünkre vártunk, akinek rejtélyes módon elpárolgó lelkesedése akadályozta megjelenését a megbeszélt találkozó helyen, Sai Baba és „csapata” összegyűltek a „hippi-tanyán”, hogy workshoppunkat megkóstolják. Váratlan várakozásunk következtében késve indultunk, s mire a tett helyszínére értünk, az unatkozó kis csapat, Sai vezetésével spontán önképzőkörbe kezdett…
Az élet lágy legyintései időnként bizony pofonként hatnak…
Képzeld el, hogy mész a saját workshopodra, és mire odaérsz, valaki már tartja azt helyetted!!! Elég fura érzés volt, mondhatom. A sokk hatására sem hazamenni, sem csatlakozni nem tudtam. Csak álltam ott, mint egy hülye. Józanabbik énem félreértésre gyanakodott, de azt biztosan tudtam, hogy aznap ebből már nem lesz pénz.
Végül valaki megkérdezte, mi járatban vagyok („What is Your story?”), mire kis híján röhögni kezdtem. Aztán, nagy nehezen fegyelmet erőltettem magamra, és valami olyasmit mondtam, hogy „erre jártam, benéztem.” Arra hivatkozva, hogy még be kell melegítenem, felmentettem magam a további beszélgetés alól, hogy időt nyerjek összeszedni magam. Gabi még korábban úrrá lett a sokkon, és úgy határozott, ebből a körből most inkább kimarad, és hazamegy jógázni. Én viszont nem tudtam csillapítani növekvő kíváncsiságomat, és úgy döntöttem bevizsgálom ezt a gyönyörűséges embert, akit a sors ily hálátlan formában tárt elénk, és olyat villantok előtte, hogy septiben madárrá inkarnálódik, és tovalibben, látó távolságon kívülre. Ez a minimum válasz a pofátlanság eme szédületes megnyilvánulására.
Épp csak meghoztam a döntést, Gabi, mint valami felbőszített démon, megjelent előttem, tekintetével a western filmek nagy leszámolás jelenetét idézve. Elég volt Ránéznem, tudtam, hogy Benne is ugyanaz játszódik le. Csak nem fog szégyenszemre hazakullogni! Megmutatjuk ennek az „akro-szomorító”, álszent fakírnak, hogy mit is tud az Akro-Kommandó kemény magja!
A gondolatot tett követte, s az élet valóban megállt néhány röpke pillanatra a hippi-tanya udvarán. „Barátunk” érezhetően visszavett, s a gyeplő lassan átkerült a mi kezünkbe. Elég mélyről indítottunk, de a tekintetekből áradó csodálat és elismerés sokat visszaadott. Persze ez legjobb esetben is csak erkölcsi győzelem, és némi reklám a következő foglalkozásunkra. Ebből az alkalomból, hála Sai Babának, egy fillért sem láthattunk.
Másnap, hogy ki ne essek a rutinból, kimentem a parkba „gyerekfoglalkozást” tartani. Kicsit zsonglőrködtem, s mire 3-ig számolhattam volna, körülbelül 50 gyerek nyüzsgött körülöttem, s a tömeg csak még többet vonzott magához. No, a gyerkőcök megvannak, már csak kezdeni kell velük valamit. A showból mindegyik részesülni akart, de ahhoz már nyuszik voltak, hogy részt is vegyenek. Egymást tologatták előre, hátha elkapom valamelyiket, a többi meg kényelmesen mozizhat septiben akrobatává vált társán. Végül mégis sikerült néhányukat bevonnom egyszerűbb zsonglőrjátékokba. Ezután cigánykerekeket vettetünk, s a legbátrabbat rávettem, hogy álljon fel a vállamba. A lurkók teljesen odavoltak, alig tudtam kiszabadulni a „gyerek-gyűrű” szorításából. Kézfogások, nevek, csillogó szemek, mosolygó arcok.
Teljesen fel volta töltve, de a forgatás óta még mindig nem kerestem egy fillért sem.
Kinyomtattunk hát néhány plakátot, (a nyomtatásnak 3x futottunk neki az örökös, jól időzített áramszüneteknek köszönhetően) és fél Gokulamot körbe ragasztottuk vele, s a nagy tűzerővel való támadás végül meghozta gyümölcsét.
Kiderült, hogy már a múltkor is volt, aki alapvetően hozzánk jött volna, s ők, a gokulami érdeklődőkkel kiegészülve egész jó kis csapatot alkottak egy ügyes, kis akro-workshophoz.
Szépen elkezdtem a bemelegítést, ahogy kell, jöttek az egyszerűbb pózok, aztán, amint épp egy bonyolultabb elforgatást prezentáltam egy hiper-hajlékony, ázsiai lánnyal, hirtelen ránk tört a megvadult hippi-horda! Kiderült ugyanis, hogy épp aznap tartották azt a sajátos indiai „szeretet-ünnepet”, mikor az emberek kiszabadulnak az utcára, és különböző, színes festékeket szórnak egymásra. Minket sem kíméltek. Mint összemázolt, színes ördögök, ugrottak elő a semmiből, és zúdították ránk a festéket, ahogy a csövön kifért.
Szerencsére mindkettőnknek volt annyi lélekjelenléte, hogy nem estünk ki a pozícióból, de a szeretet eme spontán megnyilvánulása ettől még meglehetősen kínossá tette a helyzetet. Képzeld el, hogy a város másik feléből bevonzol egy szimpi, de zárkózott ázsiai párocskát a (fizetős) workshoppodra, és a háziak, hirtelen (miközben te egyiküket éppen a lábadon tartva egyensúlyozod), minden kontrol nélkül szórni kezdik rájuk a festéket…
A második gondolatom az volt, milyen jó kis blog lesz ebből az eseménydús mozzanatból, az első viszont egyáltalán nem tűri a nyomdafestéket.
Mindezek ellenére az alkalom alapvetően sikeresen zárult, és kis szerencsével még lesz folytatása.
A történtek azonban óvatosságra intenek, hisz mint kiderült, India nem csak a lehetőségek, de a meglepetések országa is J.
akrokommando.hu
Egy ismerősöm hozott egy képet Indiából, ami Sai Baba-t ábrázolja és Sai Baba maga materializálta azt a képet. Ez csak eszembe jutott.
VálaszTörlés