Mindannyiunk életében akadnak olyan pillanatok, amikor
ihletett állapotba kerülünk és számunkra is meglepő módon cselekszünk. Máskor
meg a cselekedeteinknek van olyan hatása másokra, amire egyáltalán nem
számítunk.
Ezek sokszor azok a katartikus pillanatok, amikor egy rég
eltemetett, magunkba fojtott fájdalom vagy sérülés mozdul ki a helyéről, és
így, a helyén hihetetlen energia szabadul fel.
Megkönnyebbülünk, újra szabadon lélegzünk, az elménk tiszta,
és végre újra van szilárd önbecsülésünk.
Talán észre sem vesszük, annyira megszoktuk, hogy egy látszat
hierarchiát követve, szégyentelenül alámegyünk másoknak, olyan embereknek, akik
semmivel sem különbek nálunk, s még talán státuszuk sem magasabb, mint a mienk.
Egyszerre rálátunk erre az egész, általunk kreált illúzió gömbre,
melyet most egy jól irányzott tűszúrással kipukkaszthatunk.
Kik élvezik azt a kegyet, hogy nálam fontosabbak számomra? Valóban
megérdemlik ezt a kitüntetett figyelmet? Nekem valóban megéri hozzájuk képest a
saját életemben alsóbb pozíciót felvenni? Csak, hogy meg ne sértődjenek
szegények? Egyáltalán kik ezek az emberek nekem? Miért hozok létre belőlük egy
ketrecet, és miért zárom be magamat oda? Kinek az elvárása ez az egész? Lehet,
hogy ez igazából nekik sem válik a javukra?
Amikor ezeket a kérdéseket feltesszük önmagunknak, az már jó
jel. Akkor már kezdünk kilátni abból a mintából, ami valójában nem is a miénk.
Lehet, hogy csak megörököltük egy távoli (vagy közeli) rokontól. Bizony
meglehet, hogy még a félelmem sem az enyém, azt is csak kölcsön kaptam a
nagyapámtól…
Az ilyen jellegű
felismerések igen csak feltámaszthatják bennünk a dühöt. Amikor rájövünk, hogy
mások félelmével korlátozzuk magunkat, szinte érezhetjük, ahogy a valódi,
egészséges önérzetünk kezdi kidugni a fejét, és lassan felszítja
haragcsíráinkat.
A tűz annyi év után még mindig nem aludt ki. Ott szunnyad
bennünk, és türelmesen várja a pillanatot. A tiszta pillanatot, mikor lángra
kap és megmutatja magát…
Hirtelen, akkor, amikor a legkevésbé várod, olyan
visszajelzést kapsz valakitől, hogy szó szerint kijózanodsz a kicsinyes, kis
játszmáidból, és egyszerre ott tündököl előtted a saját, mélyre elásott erőd.
Innentől már nincs vissza út.
Sokkal többet érsz, sokkal többre vagy hivatott és sokkal
többre vagy képes, mint azt valaha hitted magadról. Az életednek célja van,
Neked pedig Sorsod van, Feladatod van és mind ehhez kiapadhatatlan Erőt is
találhatsz magadban. Ha azt teszed, ami a dolgod, előbb, utóbb minden
támogatást megkapsz hozzá, mert az Univerzum számára nincs nyereségesebb,
megtérülőbb üzlet, mint az, hogy
végre az légy, aki vagy!
Érdekes, hogy mikor cirkuszos gyerektáborokban én vezetem az
akrobatika, vagy levegő akrobatika szekciót, nem tudok igazán elfáradni. reggel
könnyen kelek és a nehézséget inkább a lefekvés jelenti. Mindig feldob, ahogy a
gyerkőcök fejlődése a szemem láttára bontakozik ki. Idén a levegő akrobatika
csoportot kaptam meg, és szó szerint alig lehetett őket a függönyről
lerángatni.
Most jutott először eszembe, hogy nem csak a hagyományos cirkuszi módon,
hanem jógával is segítsem a lenyújtásukat, egy, egy kemény nap után.
Hogy a kölkök mennyire haraptak rá a témára, azt mi sem
mutatja jobban, minthogy a második alkalommal már követelték maguknak az esti
jógát. Aznap nagyon későn fejeztük be a gyakorlást, így nem tudtunk már a
nyújtásra időt szánni. Majdnem ki is tört a lázadás…
Egy másik nap, a kisebb srácokat kellett altatnom. Egy röpke
rögtönzött mese után, előszedtem legunalmasabb gitártémáimat, gondolván ettől
majd garantáltan bealszanak. A sötétben egyszer, egyszer sikerült félre fognom,
a húrokon, így az alapvetően szomorkás dallamok időnként kaptak egy enyhe
blues-os felhangot. A végeredmény katartikus volt. Mikor úgy tűnt, végre alszik
már az egész banda, kimentem, és magam is nyugovóra tértem.
Másnap a
táborvezetője azzal talált meg, hogy nem tudja, mit játszottam a lurkóknak
előző este, de ketten is kikészültek, és az egyik haza is akar menni. Mondanom
sem kell, teljesen tanácstalan voltam. Próbáltam felidézni a részleteket, de
nem lettem okosabb. Végül kiderült, hogy az esti gitárjátékot annyira
szomorúnak találták, hogy, miközben én a dallamokat kerestem a húrokon, ők
csendben pityeregtek. Az egyiknek, saját bevallása szerint honvágya támadt,
mert az apja is hasonló dallamokat szokott játszani. Ettől annyira el kezdett
hiányozni az apja, hogy reggelre már haza akart menni. Valahogy aztán napközben
megmentettük a helyzetet, de a gitárral tudtam, hogy sokkal óvatosabban kell, bánjak.
A következő este inkább a nagyoknál próbáltam szerencsét, ahol éppen
tombolt az anarchia. Mint kiderült, az egyik srác készül mesélni, a nagyok egy
része viszont határozottan lázadt ez ellen. Mind amellett a kicsiktől jó
néhányan benn ültek már a mesére várva. Közben a legnagyobbak (16-17 év körüli lányok
és fiúk vegyesen) az elmaradt esti jóga miatt hőbörögtek, s páran világmegváltó beszélgetéseket folytattak
a női és a férfigondolkodás közti különbségekről,
valamint azok mélységeiről és a mélytudatban tárolt szexuális szimbólumok mibenlétéről…
Tanár társaim halált
megvető bátorsággal próbáltak úrrá lenni a helyzeten, én pedig úgy döntöttem,
meghallgatom kétes fogadtatású mesét. Mivel ilyenkor zenével szoktuk a
társaságot nyugalomra hangolni, azt találtam ki, hogy az egyik jelenlévő, korát
meghazudtolóan érett, gitáros sráccal elkezdjük impróban játszani a káoszt, és
keressük benne a harmóniákat. Mire a mesélő megérkezett, egészen le is higgadt
a társaság, bár később a mese hatására többen hisztérikus nyerítésben törtek
ki, így nagy gonddal előkészített munkánk gyümölcse végül az enyészeté lett…
A napokban különös találkozásban volt részem. Egy fesztiválra
utaztunk éppen egy barátunk kocsijában, és mivel elég későn indultunk, út
közben ránk sötétedett. Én valami rettenetes mélyrepülésben voltam akkor. Azt
éreztem, hogy nincs igazán szükség arra, amire a leginkább rendeltetve vagyok, hanem
ehelyett, egy lélektelen munkába kell,
megint belefogjak, kényszermegoldás gyanánt.
Sok ilyen helyzet volt már az életemben, és egyetlen porcikám
sem kívánta megint. Ahogy a kudarc és a fölöslegesség érzése kezdett
elhatalmasodni rajtam, érthető módon a halál gondolata ütötte fel fejét amúgy
is baljós gondolataim között. „Ha nincs rám szükség, meg kell haljak.” Ez,
idáig sokunknak ismerős eszmefuttatás
lehet. Jött azonban egy eddig teljesen ismeretlen bizonyosság is. Még pedig az,
hogy a biztos halált ebben a méltatlan helyzetben egyedül akkor kerülhetem el,
ha egy állat magára vállalja sorsomat és meghal helyettem.
Ez a gondolat némiképp felrázott. Ennyire azért mégsem
ragaszkodom a depresszióhoz. Már a Balaton Felvidéken jártunk, és emlékeztem
rá, hogy arra felé mindig nagyon sok állat bóklászik az országutak mentén
éjszaka, így hirtelen egészen esélyesnek tűnt, hogy valóban elgázolunk majd
egyet. Kezdtem aggódni. Már bőven éjfél után jártunk, mikor szóltam vezetőnknek,
legyen óvatos ezen a helyen, s ő biztosított is róla, hogy nem gázol el senkit.
A nyugalom azonban csak nem talált rám, míg végül meg is láttunk egy felbukkanó
őzet a kanyarban. A sofőr valóban lassított és fékezett is, de már későn.
Az őz megdermedt a rászegeződő reflektorfénytől.
Arra még volt ideje, hogy megforduljon, de elugrani már nem
tudott. A jobb oldalánál kaptuk el. Hirtelen fék, egy nagy puffanás és az őz
már benn is volt az árokban. Mire magamhoz tértem, már kinn voltam mellette.
Zihálva lélegzett, és fektében úgy kapált a lábával, mintha most is futna.
Hosszú percekig ültem mellette és csitítottam, mint egy megijedt, síró kisgyereket.
A ziháláson kívül semmilyen hangot nem adott ki.
Nyoma sem volt már a
búskomorságomnak, csak egy dolog volt fontos számomra, hogy megnyugodjon az őz.
Végül egyre lassabb lett a kapálózás is, és a lélegzete is egészen
megnyugodott. „Te az én őzem vagy, nem eshet bajod, mert vigyázom rád.” Ez volt
az üzenetem. Lassan, már a fejét is megsimogathattam. Fiatal bak volt, aki most
nagy pofont kapott az élettől, de a pofonokat nem azért kapjuk, hogy
belehaljunk, hanem, hogy tanuljunk belőlük.
Az őz fektében felemelte a fejét, és bágyadtan ránk nézett,
mintha nem értené, mi történik. Gabi ekkor már ezerrel reikizte, és a kezünkből
némi vizet is elfogadott.
Ideje volt, hogy induljuk és elérjük szállásunkat, így
megpróbáltam talpra állítani, a pórul járt jószágot. Sokkban volt még, de ennél
komolyabb nem történt. A mikor megemeltem, a lábai nem tartották még, viszont
mikor leraktam, hirtelen talpra ugrott, és bevetette magát a bozótba.
Megörültünk az őz nagy szerencséjének, és végre mi is
elindulhattunk. Sokáig ment még a poénkodás, mert a hirtelen támadt jókedvnek
nem akartuk útját állni, én pedig megköszöntem az őznek a találkozást és a
tanítást.
Vigyázni kell, milyen gondolatokat és érzelmeket táplál az
ember, mert az élet gyorsan tükröt állít elénk, és ilyenkor, ha más kapja a
pofont, az is nekünk fáj. Erős hittel és mély szeretettel azonban a legkeményebb
pofon után is talpra áll az ember.
Ez csodálatos lett Gergő!
VálaszTörlés