Tiszta pillanatok

Mindannyiunk életében akadnak olyan pillanatok, amikor ihletett állapotba kerülünk és számunkra is meglepő módon cselekszünk. Máskor meg a cselekedeteinknek van olyan hatása másokra, amire egyáltalán nem számítunk.

Ezek sokszor azok a katartikus pillanatok, amikor egy rég eltemetett, magunkba fojtott fájdalom vagy sérülés mozdul ki a helyéről, és így, a helyén hihetetlen energia szabadul fel.

Megkönnyebbülünk, újra szabadon lélegzünk, az elménk tiszta, és végre újra van szilárd önbecsülésünk.

Talán észre sem vesszük, annyira megszoktuk, hogy egy látszat hierarchiát követve, szégyentelenül alámegyünk másoknak, olyan embereknek, akik semmivel sem különbek nálunk, s még talán státuszuk sem magasabb, mint a mienk.

Egyszerre rálátunk erre az egész, általunk kreált illúzió gömbre, melyet most egy jól irányzott tűszúrással kipukkaszthatunk.

Kik élvezik azt a kegyet, hogy nálam fontosabbak számomra? Valóban megérdemlik ezt a kitüntetett figyelmet? Nekem valóban megéri hozzájuk képest a saját életemben alsóbb pozíciót felvenni? Csak, hogy meg ne sértődjenek szegények? Egyáltalán kik ezek az emberek nekem? Miért hozok létre belőlük egy ketrecet, és miért zárom be magamat oda? Kinek az elvárása ez az egész? Lehet, hogy ez igazából nekik sem válik a javukra? 

Amikor ezeket a kérdéseket feltesszük önmagunknak, az már jó jel. Akkor már kezdünk kilátni abból a mintából, ami valójában nem is a miénk. Lehet, hogy csak megörököltük egy távoli (vagy közeli) rokontól. Bizony meglehet, hogy még a félelmem sem az enyém, azt is csak kölcsön kaptam a nagyapámtól…

Az ilyen jellegű felismerések igen csak feltámaszthatják bennünk a dühöt. Amikor rájövünk, hogy mások félelmével korlátozzuk magunkat, szinte érezhetjük, ahogy a valódi, egészséges önérzetünk kezdi kidugni a fejét, és lassan felszítja haragcsíráinkat.

A tűz annyi év után még mindig nem aludt ki. Ott szunnyad bennünk, és türelmesen várja a pillanatot. A tiszta pillanatot, mikor lángra kap és megmutatja magát…

Hirtelen, akkor, amikor a legkevésbé várod, olyan visszajelzést kapsz valakitől, hogy szó szerint kijózanodsz a kicsinyes, kis játszmáidból, és egyszerre ott tündököl előtted a saját, mélyre elásott erőd. Innentől már nincs vissza út.

Sokkal többet érsz, sokkal többre vagy hivatott és sokkal többre vagy képes, mint azt valaha hitted magadról. Az életednek célja van, Neked pedig Sorsod van, Feladatod van és mind ehhez kiapadhatatlan Erőt is találhatsz magadban. Ha azt teszed, ami a dolgod, előbb, utóbb minden támogatást megkapsz hozzá, mert az Univerzum számára nincs nyereségesebb, megtérülőbb üzlet, mint az, hogy végre az légy, aki vagy!

Érdekes, hogy mikor cirkuszos gyerektáborokban én vezetem az akrobatika, vagy levegő akrobatika szekciót, nem tudok igazán elfáradni. reggel könnyen kelek és a nehézséget inkább a lefekvés jelenti. Mindig feldob, ahogy a gyerkőcök fejlődése a szemem láttára bontakozik ki. Idén a levegő akrobatika csoportot kaptam meg, és szó szerint alig lehetett őket a függönyről lerángatni. 

Most jutott először eszembe, hogy nem csak a hagyományos cirkuszi módon, hanem jógával is segítsem a lenyújtásukat, egy, egy kemény nap után.

Hogy a kölkök mennyire haraptak rá a témára, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a második alkalommal már követelték maguknak az esti jógát. Aznap nagyon későn fejeztük be a gyakorlást, így nem tudtunk már a nyújtásra időt szánni. Majdnem ki is tört a lázadás…

Egy másik nap, a kisebb srácokat kellett altatnom. Egy röpke rögtönzött mese után, előszedtem legunalmasabb gitártémáimat, gondolván ettől majd garantáltan bealszanak. A sötétben egyszer, egyszer sikerült félre fognom, a húrokon, így az alapvetően szomorkás dallamok időnként kaptak egy enyhe blues-os felhangot. A végeredmény katartikus volt. Mikor úgy tűnt, végre alszik már az egész banda, kimentem, és magam is nyugovóra tértem. 

Másnap a táborvezetője azzal talált meg, hogy nem tudja, mit játszottam a lurkóknak előző este, de ketten is kikészültek, és az egyik haza is akar menni. Mondanom sem kell, teljesen tanácstalan voltam. Próbáltam felidézni a részleteket, de nem lettem okosabb. Végül kiderült, hogy az esti gitárjátékot annyira szomorúnak találták, hogy, miközben én a dallamokat kerestem a húrokon, ők csendben pityeregtek. Az egyiknek, saját bevallása szerint honvágya támadt, mert az apja is hasonló dallamokat szokott játszani. Ettől annyira el kezdett hiányozni az apja, hogy reggelre már haza akart menni. Valahogy aztán napközben megmentettük a helyzetet, de a gitárral tudtam, hogy sokkal óvatosabban kell, bánjak.

A következő este inkább a nagyoknál próbáltam szerencsét, ahol éppen tombolt az anarchia. Mint kiderült, az egyik srác készül mesélni, a nagyok egy része viszont határozottan lázadt ez ellen. Mind amellett a kicsiktől jó néhányan benn ültek már a mesére várva. Közben a legnagyobbak (16-17 év körüli lányok és fiúk vegyesen) az elmaradt esti jóga miatt hőbörögtek, s páran világmegváltó beszélgetéseket folytattak a női és a férfigondolkodás közti különbségekről, valamint azok mélységeiről és a mélytudatban tárolt szexuális szimbólumok mibenlétéről…

Tanár társaim halált megvető bátorsággal próbáltak úrrá lenni a helyzeten, én pedig úgy döntöttem, meghallgatom kétes fogadtatású mesét. Mivel ilyenkor zenével szoktuk a társaságot nyugalomra hangolni, azt találtam ki, hogy az egyik jelenlévő, korát meghazudtolóan érett, gitáros sráccal elkezdjük impróban játszani a káoszt, és keressük benne a harmóniákat. Mire a mesélő megérkezett, egészen le is higgadt a társaság, bár később a mese hatására többen hisztérikus nyerítésben törtek ki, így nagy gonddal előkészített munkánk gyümölcse végül az enyészeté lett…

A napokban különös találkozásban volt részem. Egy fesztiválra utaztunk éppen egy barátunk kocsijában, és mivel elég későn indultunk, út közben ránk sötétedett. Én valami rettenetes mélyrepülésben voltam akkor. Azt éreztem, hogy nincs igazán szükség arra, amire a leginkább rendeltetve vagyok, hanem ehelyett, egy lélektelen munkába kell, megint belefogjak, kényszermegoldás gyanánt.

Sok ilyen helyzet volt már az életemben, és egyetlen porcikám sem kívánta megint. Ahogy a kudarc és a fölöslegesség érzése kezdett elhatalmasodni rajtam, érthető módon a halál gondolata ütötte fel fejét amúgy is baljós gondolataim között. „Ha nincs rám szükség, meg kell haljak.” Ez, idáig sokunknak ismerős eszmefuttatás lehet. Jött azonban egy eddig teljesen ismeretlen bizonyosság is. Még pedig az, hogy a biztos halált ebben a méltatlan helyzetben egyedül akkor kerülhetem el, ha egy állat magára vállalja sorsomat és meghal helyettem.

Ez a gondolat némiképp felrázott. Ennyire azért mégsem ragaszkodom a depresszióhoz. Már a Balaton Felvidéken jártunk, és emlékeztem rá, hogy arra felé mindig nagyon sok állat bóklászik az országutak mentén éjszaka, így hirtelen egészen esélyesnek tűnt, hogy valóban elgázolunk majd egyet. Kezdtem aggódni. Már bőven éjfél után jártunk, mikor szóltam vezetőnknek, legyen óvatos ezen a helyen, s ő biztosított is róla, hogy nem gázol el senkit. A nyugalom azonban csak nem talált rám, míg végül meg is láttunk egy felbukkanó őzet a kanyarban. A sofőr valóban lassított és fékezett is, de már későn.

Az őz megdermedt a rászegeződő reflektorfénytől.

Arra még volt ideje, hogy megforduljon, de elugrani már nem tudott. A jobb oldalánál kaptuk el. Hirtelen fék, egy nagy puffanás és az őz már benn is volt az árokban. Mire magamhoz tértem, már kinn voltam mellette. Zihálva lélegzett, és fektében úgy kapált a lábával, mintha most is futna. Hosszú percekig ültem mellette és csitítottam, mint egy megijedt, síró kisgyereket. A ziháláson kívül semmilyen hangot nem adott ki. 

Nyoma sem volt már a búskomorságomnak, csak egy dolog volt fontos számomra, hogy megnyugodjon az őz. Végül egyre lassabb lett a kapálózás is, és a lélegzete is egészen megnyugodott. „Te az én őzem vagy, nem eshet bajod, mert vigyázom rád.” Ez volt az üzenetem. Lassan, már a fejét is megsimogathattam. Fiatal bak volt, aki most nagy pofont kapott az élettől, de a pofonokat nem azért kapjuk, hogy belehaljunk, hanem, hogy tanuljunk belőlük.

Az őz fektében felemelte a fejét, és bágyadtan ránk nézett, mintha nem értené, mi történik. Gabi ekkor már ezerrel reikizte, és a kezünkből némi vizet is elfogadott.

Ideje volt, hogy induljuk és elérjük szállásunkat, így megpróbáltam talpra állítani, a pórul járt jószágot. Sokkban volt még, de ennél komolyabb nem történt. A mikor megemeltem, a lábai nem tartották még, viszont mikor leraktam, hirtelen talpra ugrott, és bevetette magát a bozótba.

Megörültünk az őz nagy szerencséjének, és végre mi is elindulhattunk. Sokáig ment még a poénkodás, mert a hirtelen támadt jókedvnek nem akartuk útját állni, én pedig megköszöntem az őznek a találkozást és a tanítást.

Vigyázni kell, milyen gondolatokat és érzelmeket táplál az ember, mert az élet gyorsan tükröt állít elénk, és ilyenkor, ha más kapja a pofont, az is nekünk fáj. Erős hittel és mély szeretettel azonban a legkeményebb pofon után is talpra áll az ember.