2012. szeptember 20., csütörtök

Akro-Színház


Akik ismernek még az Akro Kommandó hőskorszakából, vagy láttak már olyankor, amikor igazán önmagam vagyok, tudják és tapasztalják, hogy megszállottként rajongok a hiteles pillanatokért. Amikor elkezdtük, minden nyers volt és kiforratlan. Éjszakába nyúló akrobatikus kísérletezések sora, műfaji korlátok nélkül. Akrojóga, akrobalansz és kontakt-akrobatika sajátos keveréke volt az, amibe annak idején olyan lelkesen beleástuk magunkat. Az sem volt ritka, hogy a csapat egyik, másik tagja annyira belefeledkezett a gyakorlás felszabadító örömébe, hogy tudta nélkül, de izgalmas színészi alakítást is vitt az éppen zajló jelenetbe.

Nekem, azóta is az ilyen pillanatok a gyengéim. Egyszerűen nem tudok betelni azzal, ahogy, szinte a semmiből megszületik egy karakter, és belekeveredik egy akrobatikus szituációba. 
Ahogy a gyakorlás kiemelkedő pillanataiban az embert csordultig tölti az erő és az öröm, azóta is szinte minden alkalommal elindul valami hihetetlen érdekes színházi folyamat, aminek a kifejtése és végig vivése nem fér bele az óra kereteibe.

Én meg vihetem magammal a kíváncsiságomat, hogy „mi lett volna, ha tényleg belemegyünk, ha tényleg életre kel a karakter, és elindul a saját útján…”

Éppen ezért úgy döntöttem, megteremtem az időt és teret, amiben direkt az akrobatika és a színház találkozásának kutatása zajlik. Ez a kutatás komoly és rendszeres műhely-munkát igényel, melyre érkeztek is már lelkes társak. Jelentem: az Akro-Színház elindult.
Rengeted izgalmas témával a fejemben beleugrottam a sűrűjébe, és a résztvevőket is irgalmatlanul bedobtam a mélyvízbe.

Mivel mindenki különböző mozgás kultúrából érkezett, leszűrvén az első óra tapasztalatát, rájöttem, hogy nulladik lépésként ki kell, dolgozzak egy egységes színházi nyelvet, amit mindannyian értünk.
Következő alkalommal a bemelegítés után néhány finomabb, egyensúly áthelyezős akro-balansz rávezető játékkal folytattuk a közös munkát. Már itt egészen tisztán látszott, mennyire különböző módon gondolkodik az emberek teste. Hány féle képen lehet ugyan azt a gyakorlatot jól is és rosszul is csinálni…
Itt még szó sem volt színházról. Szimplán csak kerestük a megoldást egy, egy akrobatikus pozíció valódi megértésére.

Következő lépésként, az akrobatikát teljesen elengedve, egy teljesen másik irányból kerestük a mozdulatok harmóniáját. A rendelkezésre álló tér minél izgalmasabb kihasználása volt a cél. A résztvevők, folyamatos mozgásban, magukra és egymásra figyelve úgy alakítják a színpad-képet, hogy azt egy külső szemlélő bármelyik pillanatban megállíthatja.

Minden megállás után bekúszik egy újabb instrukció, s ez önmagában olyan fókuszált figyelmet hoz létre, hogy a résztvevőknek esélyük sincs „civil üzemmódban” maradni.

Miközben mozdulsz, figyelsz arra, hogy a körülötted lévők éppen milyen szintet töltenek be a térben. Ha többen elindulnak a padló felé, Te emelkedni kezdesz, ha fent és lent is vannak, Te egy süllyesztett pozícióban, vagy guggolva keresed azt a közép helyzetet, melyet a következő pillanatban már elhagysz. Mindeközben lehet a tempóval is játszani, de mikor már szem és testkontaktot is keresünk, annyi mindenre kell egyszerre figyelni, hogy a csapat egységesen lassú tempóban folytatja felfedezőútját.
Ebben a játékban is vannak időnként kiállások, mikor a mozdulatok hirtelen kimerevednek, és máris egy olyan színpad-kép tárul elénk, aminek már egyből mélysége és története is van. Hány féle képen tudsz kapcsolódni és viszonyulni a veled együtt mozgókhoz testben, tekintetben, tartásban, pozícióban. Mennyi vonal tud hirtelen megjelenni, csak a tekintetek irányán keresztül!

Elég csak megváltoztatni a kép fókusz pontját, vagyis mindenki ugyanarra az emberre néz, és megváltozott az elénk táruló látvány jelentése. Más és más lesz a kép mögött kibontakozó történet. Akár címet is adhatunk minden egyes jelenetnek, hogy még szórakoztatóbb legyen a játék.

Szó sincs még akrobatikáról vagy színházról. Egyszerű figyelem erősítő gyakorlat ez csupán, mely kellő rávezetéssel gyerekeknél, felnőtteknél egyaránt működik.   

Ha azt mondom: „Most pedig improvizálni fogunk”, a legtöbb nem-színész ember elborzad, és arcára kiül a rettenet. Ebben a játékban mindenki improvizál, csak nem tudja. Egy formára van szükség, amibe a résztvevő beleöntheti a kreativitását.

Ezen felbuzdulva, következő alkalommal egy „play-back” színházi alap technikát, nevezetesen az élő szobrot kezdtük el tanulmányozni. Ez az a technika, amelyikben a leginkább van helye statikus akrobatikai megoldásoknak. Itt a testben való kapcsolódás adja a lehetőséget, hogy a résztvevők akár egymás combjára állva, vagy vállára mászva töltsék be a teret és hozzá még némi színészi játékot is hozzanak. A színészi játék itt is sok esetben már a konkrét alakítás előtt megjelenik. A legfőbb instrukció az, hogy akármi jön, azt vállald fel és tedd bele a játékba. Ha éppen zavarban vagy, és fogalmad nincs, mit kéne tenned, bátran használd ezt az állapotot.

Persze teljesen más benne lenni, mint kívülről szemlélni, de én a „rendező” pozíciójából nézve elmondhatom, hogy rendkívül jól szórakoztam. Még történet sem volt, csak magát, a formát gyakoroltuk, de a hiteles pillanatok minden alkalommal jelentést adtak a kialakult  képnek. A jelentés pedig rendszerint olyan volt, amire a benne lévők egyáltalán nem számítottak.  Mikor meglátásaimról beszámoltam, sokszor hisztérikus nevetés volt a reakció.

Következő alkalommal az előző gyakorlatok felelevenítése mellett már elkezdünk karakterépítéssel is foglalkozni. Az eddigi élmények és tapasztalatok alapján alig várom már a folytatást.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése