Önmegvalósítás

Egy, egy pillanatra, mikor az elme örök zakatolása leáll, megszólal a kristálytiszta, belső hangunk, és azelőtt sohasem hallott, nagyon erős kérdésekkel bombáz minket. Odáig sokunknak ismerős, hogy „mit csinálok rosszul?” „Miért nem haladnak a dolgaim?” „Miért nem azt kapom a külvilágtól, ami jogosan megilletne?”

Lehet még sokáig sorolni az ehhez hasonló, sértődött panasz-kérdéseket, aminek a végén a garantált ideg összeroppanás és totális begolyózás van.

Az igazán sikeres emberek sohasem panaszkodnak.

Mostanában egyre jobban érdekel, hogy azok az emberek, akik szenvedélyes önmegvalósításban élik az életüket, mit csinálnak másként, mint én. Egyáltalán, hogyan csinálják, amit csinálnak.

Ennek kapcsán nézelődve a neten, rábukkantam Imogen Heap, „Minds without fear” – című dalára, ami egyszer, s mind önmegvalósító program is. Egy olyan üzenet, ami először letaglózott, aztán meg nagyon határozottam felrázott a spirituális tespedésből!

Rendkívül bosszantó azt látni, hogy emberek egy szűk csoportja olyan életet él, melyet legmerészebb álmaiban álmodik magának, és mi nem tartozunk ezek közé az emberek közé.

Végtelen kreativitással hoznak létre olyan lenyűgöző, isteni zenéket, világszámokat, vagy akár emberi közösségeket, központokat, jól meghatározott, támogató célközönséggel, amely előtt szó szerint meghajlik az Univerzum akarata.

Lehetséges tényleg félelem nélkül élni? A halál biztos tudatában minden pillanat felértékelődik. Aki tudja mi a dolga és tudja, hogy a rendelkezésre álló idő rövid, az nem fogja félelemre pazarolni azt. Tényleg mennyi mindenre lennénk képesek, ha egyáltalán nem korlátoznánk magunkat félelemmel, kétellyel, bizonytalansággal?!

Ezek az emberek így élnek. A tehetségük mellett megingathatatlan önbizalmuk és önbecsülésük is van. Legyőzhetetlenek, igazi győztesek.

Hogy, a fenébe csinálják?

És már halljuk is a klasszikus, magyar választ: „Ezek az emberek nyugatról jött, gazdag, befolyásos mázlisták, akik a hátterük miatt mindent sokkal könnyebben megvalósíthatnak, mint mi, „terhelt múltú”, alacsony önbecsülésű, kelet-európai nyomorultak…”

Ugye, milyen ismerős? Tegye fel a kezét, aki sohasem magyarázta hasonló szöveggel a kudarcait! Na, van valaki? Ha Te vagy az, az ember, akinek mindez ismeretlen, most nem ülsz itt, és olvasod ezeket a sorokat.

Ez a fajta gondolkodás kényelmes tespedésbe viszi az embert, ahol egész nyugodtan lemondhat az álmairól, hiszen azok úgyis valóságtól elrugaszkodott, irreális vágyak csupán. Inkább beérjük a kevéssel, és igyekszünk nem túl sokat gondolni az úgynevezett sikeres emberekre.

A köztünk és az álmaink között feszülő szakadék akkor a legmélyebb, ha nem tartjuk magunkat méltónak rá, hogy megvalósítsuk őket. Ez pedig egy olyan önbecsülési probléma, mely az életünk minden területén pusztító hatást gyakorol. 

Érdemes feltérképezni, hogy a saját életünkben mi, milyen státuszt töltünk be. Minél alacsonyabb státuszban tartod magad, annál messzebb vagy a valódi felelősség vállalástól és az életedben rejlő végtelen szabadság kibontakoztatásától. Nézd meg vannak-e olyan emberek, akik valójában nincsenek feletted, te mégis lépten, nyomon, kényszeresen alájuk mész a kommunikációban. Ha vannak, és a saját érdekedben meg akarod ezt a kínos helyzetet változtatni, itt egy egyszerű gyakorlat, mely igen látványosan tudja felfelé húzni az önbecsülésünket.

Válassz egy embert, akivel hasonló helyzet áll fenn, és épp készülsz vele találkozni. Idézd most fel a legutóbbi beszélgetésetek élményét, és nézd meg magad kívülről, milyen volt a tartásod akkor. Ha magasabb vagy nála, valószínűleg görnyedsz, ha alacsonyabb vagy nála, vagy egy magasságúak vagytok, úgy vélhetőleg behúzott nyakkal, sűrű szemlesütések közepette vészeled át a találkozást. (Súlyosabb esetben hadarsz, dadogsz, nagyokat nyelsz, és nem bírsz normálisan beszélni.) Lényeg, hogy összemész, és teljes mértékben átadod neki az irányítást.

Most képzeld el magad, amint ugyanezzel az emberrel társalogsz egyenes háttal, határozott arccal, tökéletes nyugalomban és a beszélgetést legalább annyira irányítod, mint ő.

Ha ez is meg van, éles töltényre váltunk, és jöhet a nagy találkozás…

Elejétől a végig tarts fenn egy belső fókusz, amivel önmagad figyeled, és korrigálni tudod a tartásodon jelentkező, esetleges torzulásokat. Ha ő azt szokta meg, hogy alá mész, és most nem teszed, azt meg fogja érezni, és a kettőtök közötti kommunikáció abban a pillanatban egy másik mederben folyik tovább. Lehet, hogy kínosan érzi majd magát és éppen ő megy majd alád, lehet, hogy dühös lesz, és frusztrált, de az én tapasztalatom egészen más. Amikor a partner megérezi, hogy vele egyenrangú féllé válsz, sokkal fesztelenebb, barátibb lesz a társalgás, és olyan személyes dolgokat is megoszt veled, amelyekre azelőtt nem volt példa.

Ha ezen is túl vagy, már alig várod, hogy ugyanezt végig csináld a többi versenyzővel is.

Visszatérve a kezdeti felvetéshez, egy alkalommal, mikor épp elcsitult az elme, egy rendkívül zaklatott nap végén, tisztán halottam, amint a belső hangom azt kérdezi tőlem: „Hol van a Hited? Hol van az Erőd? Hol van a Bátorságod?” Szinte követelte a választ, mely rögtön utána meg is érkezett tökéletes bizonyosság érzését keltve bennem: „Itt van a Hitem. Itt van az Erőm. Itt van a Bátorságom.”

Ezek a kérdések és a rájuk adott válaszok azóta is eszembe jutnak, ha egy helyzetben a régi, rossz mintát követve alacsonyabb pozícióba készülnék helyezkedni, és mindig segítenek, hogy ehelyett inkább, a megfelelő szintre emeljem magam.

Ezeknek a mondatoknak nagy ereje van és képesek rá, hogy a jelen pillanatba megfelelő tudatosságot vigyenek.

Ezért azt mondom, figyelj oda a belső hangodra, mert amit mond, az jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy valódi önbecsülést építs magadnak.