2013. november 25., hétfő

Légy harcos!

Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy a sikerért, a fejlődésért keményen meg kell dolgozni. Szándékosan nem a ’megszenvedni’ kifejezést használom, mivel nem az elrettentés, hanem éppen a kedvcsinálás a célom.




Te akarsz kézen állni? Igen, és mi a célod vele? Megéri a befektetett munka? Mire jó a kézenállás? Hogyan függ össze a mindennapi életeddel?




Ezeket a kérdéseket időnként nem árt feltenned, hogy tisztán lásd a saját motivációdat.

Hadd mondjak el egy történetet.

Volt egyszer egy lelkes, jó képességű tanítvány, aki rendszeresen gyakorolt és fejlődött is annak rendje, s módja szerint. A saját fejlődésén túl az a kellemes, jó közérzet is motiválta, amit a gyakorláson keresztül nyert magának.




Hamar eljutott arra a szintre, ahol már maga a kézenállás és a különböző, mérlegelemek puszta gyakorlása is rendkívüli örömöt okozott. Úgy szólván, ’kézenállás függő’ lett.
Az a szint, ahol tartott, könnyen fenntartható, de nehezen meghaladható volt. Mivel jól el volt, ezzel a szinttel, a továbbfejlődését segítő motivációja jelentősen csökkent.

A tanára észrevette ezt a kis kieresztést, és új kihívást támasztott elé. 

Egy nagy erő összpontosítást igénylő gyűrűgyakorlat lett a megfelelő eszköz. Az új mozdulat épp csak egy kicsit múlta felül a tanítvány akkori tudását, így az elveszett motiváció egy szempillantás alatt feltámadt. A szemekben újra megjelent az, az elszánt csillogás, ami a gyakorlás szenvedélyét jelzi.



2 héttel ezután a tanítvány önmagát felülmúló akarattal végül sikeresen megcsinálta a gyakorlatot. Ettől még az, persze ugyanolyan nehéz volt, mint azelőtt. A tanár jól tudta, hogy még jó darabig csak tökéletes koncentrációval lesz végrehajtható.

A tanítvány erre törekedett és a következő alkalommal is sikerrel járt. A harmadik edzésen viszont visszaesett a siker előtti szintre. Épphogy nem sikerült, pedig nem sokon múlt.

Ahogy ennek okát kezdte magában kutatni, ráeszmélt, hogy az összpontosítása nem volt tökéletes. A munkahelyén történt valami, amivel nem értett egyet, de mégis hagyta, hogy megtörténjen, pedig nem lett volna muszáj. Hogy lustaság, megszokás vagy figyelmetlenség volt ennek az oka, az voltaképpen lényegtelen. A fontos az, hogy lenyelt valamit, ami ellen egész lénye tiltakozott, és ez elvitt pont annyit a figyelméből, amennyi a sikerhez kellett volna. Megingott az önbecsülése és az önbizalma. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy ez az érzés ne terjedjen át még a magánéletére is.




A következő edzésen a tanára közölte vele, hogy, ha nem mondja ki a munkahelyén, hogy mi nyomja a lelkét, arra még az egészsége is rámehet, akkor pedig több hónapos gyakorlás megy a kukába. A tanítványnak nem is kellett több. Meghozta a döntést.
Új erővel látott a gyakorláshoz. Izzott benne a düh és az elszántság. Aznap kétszer is sikeresen megcsinálta a gyűrűgyakorlatot sokkal stabilabban, mint azelőtt, másnap pedig határozottan és magabiztosan rendezte a munkahelyén előtte tornyosuló problémás ügyet is.

Ettől olyan erő szabadult fel benne, hogy legközelebb, már ő kért újabb kihívást jelentő gyakorlatot a tanárától.




A konklúzió annyira egyszerű és magától értetődő, hogy szinte már ciki leírni, a benne rejlő tanítást mégis oly ritkán használjuk!

’A sikerélmény és az önbizalom kölcsönösen erősítik egymást.’

A misztérium inkább abban rejlik, hogyan is lehet az élet egyik területén átélt sikerélményt, önbizalomba forgatva átvinni egy kevésbé sikeres életterületre.




Hisz senki sem lehet jó mindenben…

Annak idején, mikor a kézenállásom még legfeljebb közepesen stabilnak volt mondható, ezt a mozdulatot mindössze bemelegítésre használtam, és inkább a partner-akrobatikára koncentráltam. A kézenállás terén különösebb motivációm nem volt. Időnként eszembe jutott, hogy milyen jó lenne szépen, lassan izomból kiemelve felhúzni, és magabiztosan benne is maradni, de ezt még annyira távolinak éreztem, hogy nem is kísérleteztem vele. Fellendültem, kicsit benne maradtam, aztán, mikor elindult a testem hátra, komótosan kifordultam belőle. Úgy gondoltam, csak tornászok képesek arra, hogy lendület nélkül menjenek bele a kézenállásba, mert ez olyan erőt igényel, ami csak nekik áll rendelkezésükre.




Ez a hitem akkor rendült meg mélységesen, mikor, egy szép napon, egyik hölgy ismerősöm, nem minden erőfeszítés nélkül ugyan, de megcsinálta a fent leírt gyakorlatot.

Azt a felháborodást, amit akkor éreztem, nehéz lenne szavakba önteni. Elöntött a düh, és elszánt gyakorlásba kezdtem. Nem tűrhettem ezt a szégyent. ’Egy gyenge nő megcsinálja, én meg nem?!’




Hálás vagyok Neki, hogy akkor, - még, ha nem is állt szándékában, de  – felpiszkált. 
Ennek az élménynek köszönhetem, hogy ezt a mozdulatot már könnyedén meg tudom csinálni.

Akkoriban a munkámban és a magánéletemben egyaránt nehézségekkel küzdöttem, és utólag visszaemlékezve elmondhatom, hogy jóformán ez a sikerélmény tartott életben.
Azzal, hogy a kézenállást stabilizáltam, a lelki békét is könnyen elérhetővé tettem magam számára.

Nem rég ugyanennek az élménynek volt szerencsém a külső szemlélője lenni.
Egyik tanítványom jó ideje időzik egy olyan szinten, mely a képességeihez képest igen csak kényelmesnek mondható.




Egy kedves ismerősöm viszont éppen mostanában lépte meg a fent leírt szintet, és most érkezett el oda, hogy kitartó gyakorlásának végre a gyümölcseit is élvezhesse.
Összehoztam hát egy alkalmat, ahol teljesen indirekt formában, de szembesülhetett a tanítvány, az előtte megnyíló távlatokkal. A „ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog” -elv hatásosnak bizonyult.

Néha fel kell, hogy piszkáljon valaki ahhoz, hogy kimozdulj a kényelmes szintről és elszánt gyakorlással új tudásra tegyél szert, mert a határ a csillagos ég…




Kívánom, hogy mindig legyen valami, amitől felizzik benned az akarat tüze, és, hogy ezt a kreatív izzást az életed minden területére át tudd vinni.   


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése