Azt hiszem,
nem mondok újat azzal, hogy a sikerért, a fejlődésért keményen meg kell
dolgozni. Szándékosan nem a ’megszenvedni’ kifejezést használom, mivel nem az
elrettentés, hanem éppen a kedvcsinálás a célom.
Te akarsz
kézen állni? Igen, és mi a célod vele? Megéri a befektetett munka? Mire jó a
kézenállás? Hogyan függ össze a mindennapi életeddel?
Ezeket a
kérdéseket időnként nem árt feltenned, hogy tisztán lásd a saját motivációdat.
Hadd mondjak
el egy történetet.
Volt egyszer
egy lelkes, jó képességű tanítvány, aki rendszeresen gyakorolt és fejlődött is annak rendje, s módja szerint. A saját fejlődésén túl az a kellemes, jó közérzet is
motiválta, amit a gyakorláson keresztül nyert magának.
Hamar
eljutott arra a szintre, ahol már maga a kézenállás és a különböző,
mérlegelemek puszta gyakorlása is rendkívüli örömöt okozott. Úgy szólván, ’kézenállás
függő’ lett.
Az a szint,
ahol tartott, könnyen fenntartható, de nehezen meghaladható volt. Mivel jól el volt, ezzel a szinttel, a továbbfejlődését
segítő motivációja jelentősen csökkent.
A tanára észrevette
ezt a kis kieresztést, és új kihívást támasztott elé.
Egy nagy erő
összpontosítást igénylő gyűrűgyakorlat lett a megfelelő eszköz. Az új mozdulat
épp csak egy kicsit múlta felül a tanítvány akkori tudását, így az elveszett
motiváció egy szempillantás alatt feltámadt. A szemekben újra megjelent az, az
elszánt csillogás, ami a gyakorlás szenvedélyét jelzi.
2 héttel
ezután a tanítvány önmagát felülmúló akarattal végül sikeresen megcsinálta a gyakorlatot.
Ettől még az, persze ugyanolyan nehéz volt, mint azelőtt. A tanár jól tudta,
hogy még jó darabig csak tökéletes koncentrációval lesz végrehajtható.
A
tanítvány erre törekedett és a következő alkalommal is sikerrel járt. A harmadik
edzésen viszont visszaesett a siker előtti szintre. Épphogy nem sikerült, pedig
nem sokon múlt.
Ahogy ennek
okát kezdte magában kutatni, ráeszmélt, hogy az összpontosítása nem volt
tökéletes. A munkahelyén történt valami, amivel nem értett egyet, de mégis
hagyta, hogy megtörténjen, pedig nem lett volna muszáj. Hogy lustaság,
megszokás vagy figyelmetlenség volt ennek az oka, az voltaképpen lényegtelen. A
fontos az, hogy lenyelt valamit, ami
ellen egész lénye tiltakozott, és ez elvitt pont annyit a figyelméből, amennyi
a sikerhez kellett volna. Megingott az önbecsülése és az önbizalma. Komoly
erőfeszítésébe telt, hogy ez az érzés ne terjedjen át még a magánéletére is.
A következő
edzésen a tanára közölte vele, hogy, ha nem mondja ki a munkahelyén, hogy mi
nyomja a lelkét, arra még az egészsége is rámehet, akkor pedig több hónapos
gyakorlás megy a kukába. A tanítványnak nem is kellett több. Meghozta a döntést.
Új erővel
látott a gyakorláshoz. Izzott benne a düh és az elszántság. Aznap kétszer is sikeresen
megcsinálta a gyűrűgyakorlatot sokkal stabilabban, mint azelőtt, másnap pedig
határozottan és magabiztosan rendezte a munkahelyén előtte tornyosuló problémás
ügyet is.
Ettől olyan
erő szabadult fel benne, hogy legközelebb, már ő kért újabb kihívást jelentő
gyakorlatot a tanárától.
A konklúzió
annyira egyszerű és magától értetődő, hogy szinte már ciki leírni, a benne
rejlő tanítást mégis oly ritkán használjuk!
’A
sikerélmény és az önbizalom kölcsönösen erősítik egymást.’
A misztérium
inkább abban rejlik, hogyan is lehet az élet egyik területén átélt
sikerélményt, önbizalomba forgatva átvinni egy kevésbé sikeres életterületre.
Hisz senki
sem lehet jó mindenben…
Annak
idején, mikor a kézenállásom még legfeljebb közepesen stabilnak volt mondható, ezt
a mozdulatot mindössze bemelegítésre használtam, és inkább a
partner-akrobatikára koncentráltam. A kézenállás terén különösebb motivációm
nem volt. Időnként eszembe jutott, hogy milyen jó lenne szépen, lassan izomból
kiemelve felhúzni, és magabiztosan benne is maradni, de ezt még annyira
távolinak éreztem, hogy nem is kísérleteztem vele. Fellendültem, kicsit benne
maradtam, aztán, mikor elindult a testem hátra, komótosan kifordultam belőle.
Úgy gondoltam, csak tornászok képesek arra, hogy lendület nélkül menjenek bele
a kézenállásba, mert ez olyan erőt igényel, ami csak nekik áll rendelkezésükre.
Ez a hitem akkor
rendült meg mélységesen, mikor, egy szép napon, egyik hölgy ismerősöm, nem
minden erőfeszítés nélkül ugyan, de megcsinálta a fent leírt gyakorlatot.
Azt a
felháborodást, amit akkor éreztem, nehéz lenne szavakba önteni. Elöntött a düh,
és elszánt gyakorlásba kezdtem. Nem tűrhettem ezt a szégyent. ’Egy gyenge nő megcsinálja,
én meg nem?!’
Hálás vagyok
Neki, hogy akkor, - még, ha nem is állt szándékában, de – felpiszkált.
Ennek az élménynek köszönhetem,
hogy ezt a mozdulatot már könnyedén meg tudom csinálni.
Akkoriban a
munkámban és a magánéletemben egyaránt nehézségekkel küzdöttem, és utólag
visszaemlékezve elmondhatom, hogy jóformán ez a sikerélmény tartott életben.
Azzal, hogy
a kézenállást stabilizáltam, a lelki békét is könnyen elérhetővé tettem magam
számára.
Nem rég
ugyanennek az élménynek volt szerencsém a külső szemlélője lenni.
Egyik
tanítványom jó ideje időzik egy olyan szinten, mely a képességeihez képest igen
csak kényelmesnek mondható.
Egy kedves
ismerősöm viszont éppen mostanában lépte meg a fent leírt szintet, és most érkezett
el oda, hogy kitartó gyakorlásának végre a gyümölcseit is élvezhesse.
Összehoztam
hát egy alkalmat, ahol teljesen indirekt formában, de szembesülhetett a
tanítvány, az előtte megnyíló távlatokkal. A „ha neki sikerült, nekem is
sikerülni fog” -elv hatásosnak bizonyult.
Néha fel
kell, hogy piszkáljon valaki ahhoz, hogy kimozdulj a kényelmes szintről és
elszánt gyakorlással új tudásra tegyél szert, mert a határ a csillagos ég…
Kívánom,
hogy mindig legyen valami, amitől felizzik benned az akarat tüze, és, hogy ezt
a kreatív izzást az életed minden területére át tudd vinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése