India üzenete...

Sokan kérdezik tőlem, mit adott nekem India spirituálisan. A válasz nem könnyű, hiszen alapvetően elvárás nélkül indultam neki, és a tisztuláson kívül, a jógával sem volt különösebb célom. El is gondolkodtam rajta, miért pont nekem sikerült kijutnom, mikor soha életemben nem vágytam Indiába. Sokan csak álmodnak erről, és irigykedve nézték a "piszok mázlistát". :)

Elindultam hát, ha már így szembejött a lehetőség, és igyekeztem nyitott szemmel járni.

Több érdekes megfigyelésem is volt az „indiai” emberrel kapcsolatban, és ezeket akaratlanul is összehasonlítottam azzal, amit itthon szoktam tapasztalni.

Ami nagyon hamar feltűnt, hogy nem látok szomorú embert. Elképesztő gazdagságot és szegénységet találsz egymás mellett, de az emberek általában mosolyognak, akármilyen kasztból származzanak is. Aztán ennek az oka is kitisztult előttem. Nálunk egy ember hosszú évekig depressziózhat, anélkül, hogy komolyabb problémája származna ebből…

Indiában, ha lógatod az orrodat, ha elveszíted a hitedet és az önbizalmadat, az első sarokig sem jutsz el, mert lehúz a rahodár, kifoszt a majom, elgázol a tehén. Indiában a szomorú ember halott. A depresszió életveszélyes. Olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, ha életben akarsz maradni.

A másik érdekes tény, hogy ott még a koldusnak is olyan öntudata van, amilyen nálunk maximum a politikusoknak lehet. Mindenki 100 százalékosan tisztában van a saját érdekével, és azt mindhalálig képviseli, mert nincs más, aki képviselje helyette. A gyengébb elpusztul, és a gyengét senki sem sajnálja, mert tudják, hogy nem méltó az életre. Ha élni akarsz, erősnek kell lenned. Gabival egyszer találtunk egy kölyökkutyát, akit elgázolt egy autó, és így lebénult a hátsó lábaira. Szerettünk volna segíteni rajta, de a jóga tanárunkon kívül senki sem értette miért. Mindenki látta az út mentén vonyító, tehetetlenül vergődő kicsi jószágot, de együtt érző tekintetet sehol sem láttunk. A kiskutya hosszú és gyötrelmes szenvedés után természetesen elpusztult, és mi annyit tehettünk csak érte, hogy lélekben vele vagyunk, és jó utat kívánunk neki.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ottaniak teljesen szívtelenek. Valószínűleg egyszerű önvédelemről van szó. Tudják, hogy nem tudnak segíteni, és ha magukévá teszik a látvány fájdalmát, elgyengülnek, és az első sarkon átveri őket valaki.

Érdekes volt azt is látni, mennyire másként működnek a különböző kasztú emberek. A koldusok, rahodárok és dzsungel-lakók tekintetében időnként szinte állati sötétséget lehet felfedezni. Ezek az emberek teljesen kontroll nélkül igyekeznek habzsolni minden élvezetet, ami szembejön velük, mert kitudja, mikor lesz rá megint lehetőség. Hasonló energiájuk van, mint a majmoknak.

Vannak kereskedők, akik büszkék portékájukra, és hol tiszteletteljes alázattal, hol ravaszkodó kíváncsisággal szemléltek minket, próbálván ráérezni, vajon milyen üzletet lehet velünk kötni.

Ebben a hol zavaros, hol erőszakos, vagy egyszerűen csak kíváncsi tekintetű tömegben a bráhmin, azaz papi származású emberek szinte ragyognak. Olyan értelem csillog a szemükben, ami önkéntelenül is fölébe helyezi őket a többieknél. Kifinomultak, választékosak kommunikációban és öltözködésben egyaránt, ugyanakkor sugárzik belőlük az erő. Az ilyen típusú emberek vendégszeretete szinte kínosan túláradó. Egy életre leköteleznek a nagylelkűségükkel és a figyelmességükkel.

Azt tudtam, hogy az indiaiak annyira kasztokban gondolkodnak, hogy a külföldit is ez alapján osztályozzák. Engem is sokszor „bemértek”, és az esetek nagy többségében szemlátomást „harcosként” definiáltak. Ezzel nem is volt bajom, hisz a Buddha is harcos kasztból származott. J Sok féle emberrel találkoztam már akkor, csak valahogy a saját kasztomból valók nem jöttek szembe velem. Egyszer aztán, mikor éppen elefánt lesre indultunk a dzsungelben, találkoztunk néhány bangalore-i diákkal, akik szintén hasonló célból várakoztak a lótusszal benőtt tó partján. Egyikükkel halkan, hogy ne csapjunk zajt, beszélni kezdtem. Kevés szóval, inkább tekintettel kommunikáltunk. Az első pillanattól fogva egyenrangúak voltunk, és a másik tekintetében egymás erejének kölcsönös tiszteletét éreztük. Csak azért jöttünk ki, hogy lássuk az elefántokat, de ott és akkor vadászok voltunk. Harcosok voltunk, akik lesben állva várják az ellenfeleiket. Különös egy találkozás volt, az biztos. Mintha az indiai énem ült volna ott mellettem.

Ami kis hazánkhoz képest még nagyon más odakint, az, az élet intenzitása. Minden étel tobzódik az ízekben. A méreg erős az alap, de van olyan is, mikor ezen kívül még egyszerre érzed az édeset, a sósat, a keserűt és a savanyút (nemzeti büszkeségük a szambár…). Szeretik az egészen vad színeket, és nem bírják a csendet (a buszon a kötelező duda mellett egyszerre sípol minkét kalauz, az emberek ordítanak és természetesen teljes hangerőn megy az elmaradhatatlan, se-füle, se-farka bollywood film!)

Nekem mindenképp túlzásnak tűnt ez a fajta életmód, de az is túlzás, ami itthon van…

Nálunk az emberek vagy egyáltalán nem gondolkodnak, vagy folyamatosan hülyeségekre gondolnak. Egyfolytában gyengítjük, butítjuk, tompítjuk magunkat. Nem mi értékeljük az életünket, hanem mások, és célok helyett homályos elképzeléseket táplálunk. Szánalmasan belenyugszunk jobb esetben középszerű életünkbe, mert úgy gondoljuk, nem tehetünk mást. Száz számra dobáljuk a kifogásokat, ha az a kérdés, miért nem azt tesszük, amit igazán szeretnünk. „Már öreg vagyok, nincs időm rá, hogy önmagam legyek, mert dolgoznom kell.” „Gyenge vagyok, béna vagyok, nincs pénzem (ezt sokszor olyanok is képesek kimondani, akiken csak a ruha több, mint 100 ezer forint!), nem értek semmihez, nem ismerek senkit, Magyarországon ebből úgysem lehet megélni, stb.” Úgy szórjuk a kifogásokat, mintha fizetnének érte!

Nálunk a fiatalok túlnyomó többsége elveszítette, vagy mélyen elásta a fantáziáját és a kreativitását. Szolga-lelkűen követik az éppen aktuális, hordhatatlan divatot, és komolyan azt képzelik, ez majd valódi státuszt ad nekik. Sugárzik róluk a nagyképűség, de egészséges önbizalma csak nagyon keveseknek van. Ciki a mozgás, egész nap a net előtt ülnek, az életük pedig üres, céltalan és unalmas. (A facebook ezzel van tele…)

Alszunk. Egy nyugdíjasban több az életerő és a motiváció!

16 évesen én is elég sokat ittam, de tele voltam világ-megváltó gondolatokkal. Ma alig látok olyan fiatalt, akinek valódi fény lenne a szemében. Pedig ott van bennük a lehetőség. (Egyik misszióm pont ez, hogy felébresszem a bennük lappangó tehetséget, fantáziát és kreativitást.)

Miért van az, hogy 30 alatt szinte senki sem jógázik, az akrojógától pedig sokszor még a jógások is félnek? Hányan akartak gyerekkorukban színészek, színésznők lenni, most meg rettegnek a színpadtól. A közönség előtti szereplés a legtöbb ember kollektív rémálma. Vágyunk rá, hogy kiálljunk a társaink elé, és mondjunk valami őszintét, de aztán inkább csak lemondó sóhajjal legyintünk egyet. Mikor hittük el, hogy ennyire értéktelenek vagyunk?! Mikor húztuk le a vécén az álmainkat?!

Úgy viselkedünk, mint akik azt hiszik, hogy örökké élni fognak. A halálos ágyunkon már késő lesz önmagunknak lenni. 

Ébresztő! Meg fogunk halni. Ez India üzenete.

Poroljuk hát le az álmainkat, mossuk meg az arcunkat jéghideg patak vízzel, és ébresszük fel a bennünk rejlő lehetőségeket!